9.fejezet

Na jó, most az egyszer megkönyörülök rajtatok, mert nem gyűlt össze az előzőnél a 7, de felraktam és nem adok komi határt, csak legyen legalább 4. Ez egy kicsit semmit mondó,unalmas rész /szerintem/ de jó olvasást.! puszii.:D




                                                                                         ~




 Csak vártam, hogy végre belekezdjen abba, amit szeretne mondani, de már legalább 5 perce csak ült, és nézett. Hát közbeszóltam:
-Na mit is akartál mondani nekem?
-Igazából csak azt, hogy azt hittem elmondanád nekem mi a baj, de nem mondtad. Úgymond ez nekem egy 'csalódás'.
-Sajnálom. De te honnan tudod, hogy mi a bajom, és, hogy nem az igazat mondtam? Egyáltalán mennyi ideig aludtam?

Ron szemszöge:

-Körülbelül egy 15 percet aludtál, mert előtte csak eszméletlen voltál egy 10 percig.
-Az remek. És én Tícivel tényleg kibékültem, vagy az is csak az álmomhoz tartozott?
-Igen, kibékültetek. Semmi nem tartozott az álmodhoz, max az utolsó 15 perc eseményei.
-Értem. Na szóval akkor honnan is tudod, hogy mi történt?
-Hát mikor elájultál behoztunk ide, és Gergőnél volt a telefonod. Nem értettem, hogy min akadhattál ki ennyire, és Gergő felajánlotta, hogy megnézzük a híváslistát. Igent mondtam, és mikor láttam, hogy Andris hívott, eszembe jutott amit a telefonba mondott még délelőtt, és úgy gondoltam, hogy megfenyegetett, vagy ártani akart ha nem leszel a barátnője, így kikaptam a telefont Gergő kezéből és felhívtam. Mire Gergő oda jutott, hogy leállítson, már hívtam őt. Megmondtam neki, hogy máskor ne csináljon ilyet. Majd odamentem hozzád, és már fel is ébredtél.
-Állj! Szóval azt mondod, hogy Gergő nem akarta kideríteni, hogy mit mondtott nekem Andris?
-Nem. Sőt meg akart engem állítani, mert 'biztos valami családi okból keresett, és ez nem tartozik ránk' mondattal kezdte.
-Mostmár összeállt. Te csak azt akartad nekem mondani, hogy Gergő nem érdemelné meg, hogy szeressem.
-Mi? Dehogy!
-De, ezt akartad. És én nem értem tényleg, hogy mostanában miért olyan velem amilyen, de szeretem, és tudom, hogy Ő is szeret engem mint barát. Mint barát, sajnos.
-Mi az, hogy sajnos? Erről még sohasem hallottam.
-Nem úgy értettem! Vagy is hát..de, csak mostmár kezd halványulni ez az érzés, mióta többet vagyok veled.-erre a mondatra nagyon megkönnyebbült a szívem, és úgy érzem, mostmár készen vagyok rá, hogy elmondjam.
-Figyelj Berta! Ne is folytasd a magyarázatot. Nem érdekel! Engem csak Te érdekelsz! Csak is kizárólag Te.
-Ezt most még is, hogy kéne értenem?
-Úgy, hogy szeretlek.
-Tudom, azért vagy velem, mert barátok vagyunk.
-Nem! Nem így, hanem..Úgy!
-Úgy?! Szerelemből?
-Igen, és nagyon sajnálom, hogy nem mertem ezt előbb elmondani, és nem mondtam most se ki.-nagyon szégyelltem magam. Rám jött az az érzés, hogy mégsincs kész rá. Még nem szeret.
-Nincs semmi baj, ugyanis, mostanában én is kezdek Rád Úgy gondolni.-csillant fel a szememben a remény.-  Mióta Gergő nélkül vagyunk, nem nagyon érzem a hiányát. Neked köszönhetően. És persze téged meg megismertelek egészen közelről. Nem mondom, hogy most szerelmes vagyok beléd, de azt igen, hogy van esélyed. Most még nem állok erre készen, de tudom, hogy Te ott leszel nekem, ha már igen!
-Köszönöm, hogy megértesz.-ezzel adtam az arcára egy puszit, majd kisétáltam vissza a strandra.

Berta szemszöge:

Nagyon meglepődtem Ron-on. Nem gondoltam volna, még legmerészebb álmomban sem, hogy pont Ő. De ez a beszélgetés nem volt annyira rossz mint ami még rám várt Andrissal. Nem nagyon akartam ezt megbeszélni, de nem hagyhatom szegényt kétejek között. Átgondolom, majd leírom, hogy mit is fogok neki mondani majd felhívom. Olyannak kell lennie ami nem sérti meg, nem töri össze, de mégis leírja mind azt amit gondolok. Nem tudom, hogy mi lesz belőle de neki ülök.


                                                                                       ~


Már vagy 3 órája ezen dolgozom, mikor bejön a tanárnő, hogy vacsora van.
-Nem kérek köszönöm! Nem vagyok éhes.
-Minden rendben Berta?
-Igen, persze! Miért?
-Csak mert szívesen jöttél egy fiú szobába, elájultál a strandon, azóta nem voltál kinnt, nem vagy éhes és mert tele van a szobátok papírgalacsinokkal, és éppen most is írsz egy ilyet, amit szintén elfogsz hajítani.
-Nálam ez már majdnem minden hetes. A papírokat leszámítva, meg az ájulást...meg azt, hogy nem vagyok éhes. De ezeken kivűl minden héten van egy ilyen napom szinte.
-Biztosan jól vagy?
-Igen tanárnő! Tessék csak menni vacsorázni, le tetszik késni a jó falatokat.
-Hát nekem jó! Szia Berta!
-Viszlát tanárnő!- majd mélyettem vissza a gondolatokba, és arra figyeltem, hogy minél hamarabb meglegyen a szöveg. Egy fél óra múlva ismét megzavar az, hogy jönnek a fiúk:
-Úraamisteen!Hát itt meg mi a fene történt Berta?-csodálkozott Gergő, aki még soha nem látott engem rumlisan.
-Hááát, csaak..ööö...izéé..próbáltam megfogalmazni egy jó lepattintó szöveget Andrisnak.
-Segíthetünk? Mi fiúból vagyunk, tudjuk mi a sértő, mi nem. Esetleg hátha könnyebben menne..-szólt hozzá Ron.
-Tőlem! Ha akartok!-majd leültek mellém, és próbálgattuk, hogy melyik próba verzióim tetszenek nekik, mikor már egy idő uán teljesen mással foglalkoztunk. Elkezdtünk bunyózni. Persze csak óvatosan, de hát akkor is voltak nagy esések, nagy röhögések. Olyan hajnali 1 fele elaludtunk. Mivel egy ággyal kevesebb volt, és ez meg francia volt, úgy döntöttünk, hogy én alszom középen. Aminek szerintem Ron örült a legjobban, mivel egész este a derekamon átkarolva 'aludt'. Ha azt alvásnak lehet nevezni, hogy amíg Én el nem alszok néz, utána meg birizgál, majd magához húz, és végül elalszik. Neki nagyon jól telt az estéje, de nekem azért rossz volt, mert tudom, hogy mit érez, és hogy ez által talán mégjobban...mégjobban belémszeret.


                                                                                       ~


Másnap elmentünk az osztállyal egy múzeumba,  ahol egész végig a Mi csapatunk hangoskodott csak. De itt  már hozzánk csatlakozott Tíci is. Az 'idegenvezetőt' ez nagyon zavarta:
-Hé, srácok! Légyszíves próbáljatok meg halkabban beszélgetni, mert ez nagyon zavaró. Nem csak nekem, hanem azoknak is, akiket érdekelne, hogy mit mondok.
-Rendben biztos úr! -mondtuk egyszerre 4-en, ahogy megbeszéltük, majd röhögtünk, és beszélgettünk tovább ugyan úgy. Mikor már harmadszorra kellett szólni a bácsinak, már nagyon mérges volt:
-Gyerekek! Mit mondtam nektek? Istenem tanárnő csináljon már valamit! Ezt egyszerűen nem bírja az ember idegekkel.
-Gyerekek! Psszt!
-Rendben tanárnő! Leállunk!-válaszoltam, majd ismét hanyagolva azt amit dumáltak nekünk, amint látszik eredménytelenül, üvöltöztünk tovább. A bácsika ekkorra már tényleg nagyon bepipult:
-Ó, hogy az istenemre esküszöm, kidoblak titeket ebből a kócerájból, ha nem fejezitek be!-próbálta türtőztetni magát, és nem csúnyán beszélni, hogy jó példát mutasson nekünk.
-Nyugodtan! Minket úgysem érdekelt mit magyaráz!-Gergő is beleszólt.
-Na jó, tanárnő! Viszlát! Én ezt így nem vagyok hajlandó folytatni! Ez az osztály egy rémálom! Már 4 éve vagyok ezen a pályán, de még egyszer sem találkoztam ilyen rémes csoporttal! Maga nem tudja őket megnevelni tanárnő! Sajnálom, de én nem ehhez a magatartáshoz vagyok szokva. Én egy kultúrált viselkedést tanusító csoportot viszek tovább, nem pedig ezt. A viszont nem látásra!-majd a földhöz vágta a kalapját, mikor már az egész osztály röhögött a nőies hangszínen ordíbáló 'bohócon'. Még a tanárnő sem bírta ki, hogy egy-két kacajt ne vessen felé. Ezek után lementünk a partra, hogy kicsit mindenki jól érezhesse magát a vízben. Röhögcséltünk, lubickoltunk, játszottunk, végre úgy, mint egy osztály. Ez a múzeum minket is végre belehúzott a közösségbe. Kezdtek engem visszafogadni, Tícit pedig befogadni. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez csak ideiglenes-e vagy pedig végleges, de egy biztos, örültünk neki, és vártuk, hogy mit hoz a holnap. Az utolsó nap...