33.fejezet

Na itt az ideje annak, hogy végre belehúzzak az írásba. Szeretném veletek közölni, hogy szerdától (30.-ától) minden nap hozok nektek részt! Úgyhogy készüljetek fel, rengeteg új lesz. De ez azzal jár, hogy kommenteket kérek. Ha nem látok majd eleget, valószínűleg felfüggesztem a minden napos részt, és egyre csökkenteni fogom. De ilyenekre ne is gondoljunk! Most viszont jó olvasást kívánok az új részhez.:D
U.i.: a kérdésedet megválaszolva, a kutya létezik, a baleset előtti vagy utáni részben -pontosan nem tudom- benne van. Persze ezután Londonban is kapott egyet, de az már nem lényeg.;)

                                                                                ~


-Anya, hol van Füles? Hiányzik a kis drágám. -akkora csönd telepedett ránk, mint még soha. Azt hiszem akkor sem volt ilyen nagy a hallgatás köztünk, mikor az aranyhalam halt meg, és valaki lehúzta a vécén. Csak ezt velem elfelejtették közölni. Nem tűrtem halasztást, azonnal választ akartam a kérdésemre.- Hmm? Hol van a kutyám? -kérdeztem már kicsit idegesebben. Anya sose tudta jól közölni a családi tragédiákat. Főleg nem, ha olyan emberről vagy állatról volt szó, aki közel állt hozzám.
-Jól van! Nem mondtam el az utóbbi napokban, mert nem akartam, hogy még jobban magadba fordulj...
-Szóval meghalt, igaz?
-Igen. Sajnálom, kincsem. Az orvosok mindent megtettek, de szegény Füles már nagyon beteg volt. Sajnálom.
-Ez az élet rendje... -szipogtam. Nem bírtam felfogni. Ő volt az egyetlen olyan állat, aki végig kísért minden gondomon. 10 éves koromban kaptam, a szülinapomra. Azóta mindig mellettem volt, megvigasztalt. Ő segített át minden elém kerülő akadályon. És én nem lehettem vele, mikor elé került egy. Harry az asztal alatt megfogta a kezem, én megszorítottam. Előtörő könnyeimet ő fékezte meg puha ujjainak simogatásával. Elmotyogtam valami elnézés szerűt, felálltam az asztaltól és berohantam a szobámba. Látni akartam őt. Csak még egyszer utoljára. Asztalomon csücsült a képe, hogy mindig velem legyen, felvidítson. Leemeltem megszokott helyéről, az ágyamhoz sétáltam vele és leültem. Az összes vele kapcsolatos emlékemet felidéztem. Apát, a gumi kacsát, a balatoni nyarakat, a költözést és az összes vele töltött időt. Gondolataimból csak Harry szakított ki, ahogy egy épp legördülő könnycseppemet törölte le arcomról kezével, és hátamat kezdte el simogatni. Kivette a képet a kezemből és nézni kezdte. Beledőltem ölébe, és kezdtem megnyugodni. Közelsége most olyan nyugalmat, szeretet és együttérzést árasztott, aminek nem tudtam ellenállni. Hagytam, hogy a hatalmába kerítsen az érzés, hogy tudjam, meg kell nyugodnom. Amint megnyugodtam, rájöttem, előbb vagy utóbb úgy is eljött volna neki a vég, és így még jobb is volt, hogy nem láttam szenvedni. Úgy jobban fájna. De ő vajon mit gondolhatott? Hogy elhagytam mert beteg volt? Remélem szeretettel gondol rám onnan fentről.
-Jól vagy? -gyengéd kezei még mindig hátamon voltak, köröket rajzolt csigolyám mentén, ezzel is a megnyugvásra késztetve. Imádtam, hogy akár egy érintése is képes volt engem kivirágoztatni, boldoggá tenni.
-Ha őszinte akarok lenni, nem. Félek, hogy Téged is elvesztelek..
-Ugyan miért vesztenél el?
-Ha anya nem enged ki veled, minden megváltozik. Nem bírom ki nélküled, főleg most, hogy már Füles sincs, hogy segítsen.
-Ki fog engedni. Kedves anyukád van.
-Remélem...
-És most, hogy végre tudom, mit akarok, úgy sem engednélek el. -megmosolyogtam a kijelentését. Ha tudná, hogy én már milyen régóta biztos vagyok az érzéseimben.- Pihenj egyet, csinálok valami teát. -bólintottam, majd kivettem fejem az öléből, hosszú puszit nyomott a homlokomra és kisétált. Bebújtam az ágyamba, előkaptam a mobilom és böngészni kezdtem. Elég régóta fel se néztem sehova, így gondoltam jó, ha a barátaim kapnak némi élet jelet felőlem. Épp twitteren görgettem, mikor valami olyanon akadt meg a szemem, aminek nem is hittem. Megnéztem, és szinte már az egész közösségi hely ettől zengett. Nem is hittem a szememnek. Felírtam egy papírra, hogy mit is kell majd beírnom, aztán kiléptem semmi kedvem nem volt az emberekhez. Kopogtatást hallottam, nyílt az ajtó. Egy tálca finomsággal és egy nagy bögre teával állított be, befeküdt mellém.
-Miket hoztál? Nekünk ennyi mindenünk van? -mosolyodtam el. Nem hittem volna, hogy anya akkor is ilyeneket tart itthon, amikor én épp nem vagyok itt.
-Szeretem, amikor mosolyogsz. -gödröcskéi ott virítottak arcán, ha akarta se tudta volna letagadni, hogy ő is boldog. De sajnos muszáj voltam neki megmutatni amit találtam.
-Hát ezt viszont nem biztos, hogy szeretni fogod. -előkaptam a telefonom, beléptem twitterre és bepötyögtem amit leírtam. A képeket és felírásaikat odaadtam Harrynek. Rögtön lefagyott a mosoly a szájáról.
-Beléphetek a sajátomba? -bólintottam, amit csak hirtelen nagy gépelések folyamata követett. Kortyolgattam a teám, és türelmesen vártam. Mikor visszakaptam készülékem, a sajátomba visszaléptem és olvasni kezdtem a fejleményeket.

@NikiL_1D: Ki ez a csaj? Na mindegy, biztos ő is Emma Ostilly sorsára jut..

@LynnFabolouis: Hagyd csak, egy egy éjszakás ribanc nem érdemli a figyelmünk.

@Lolapoppy_Love1D: Nem értem Harry minek szed fel kurvákat, amikor itt vagyunk neki mi. Bármikor a szolgálatára állunk, és feleségei leszünk. Nem kell ezért egy.. ilyen!

@Directioner_Forever1D: Ha esetleg Harry ezeket látná, nem örülne.... mert tudja, hogy olyanokra pazarolja az idejét, mint ez a lotyó.

@Louis_Tomlinson: Szerintem meg ebbe ti ne szóljatok bele. Majd eldönti ő, hogy mit csinál.

@Harry_Styles: Köszönöm, Lou. Tudjátok lányok, csalódtam. Azt hittem ti nem ítélkeztek elsőre, de tévedtem. Ismerjétek előbb meg őt!! x

 Ahogy ezt olvastam, kicsit megbántódtam, de örültem, hogy kiállt mellettem Lou is és Harry is. Óvatosan bebújtam karjai közé, hasára -pólóján keresztül- köröket rajzolgattam, és visszacsúsztattam az éjjeli szekrényemre a telefonom. Ő a hátamat simogatta, és a szobámat nézte.
-Köszönöm. -mondtam végül. Nem bírtam magamban tartani.
-De mit? -fordult felém.
-Hogy megvigasztaltál és kiálltál értem.
-Ez természetes. Tudom, hogy nem vagy hozzászokva a bántásokhoz, de mostantól kapni fogsz. És nem érdekel hány követőt veszítek majd így el, akkor is ki fogok érted állni.
-Szeretlek, Harry. -megcsókolta vállam, aztán állam, és végül a számat. Jól esett, hogy itt van velem.
-És van egy jó hírem. -kíváncsian néztem rá, mire megfogta a kezeim, felültetett- Költözöl hozzám, Londonba!
-Úr isten! Hary! De.. hogyan?
-Hát amíg a teát készítettük, beszéltem anyukáddal erről. Azt mondta, ha szerintem jót tenne és nem lesz bajod, költözhetsz. De csak ha kint le fogod tenni az érettségit.
-Úr isten! Úr isten! Úr isten! Imádlak! -borultam a nyakába. Szorosan magamhoz húztam és megcsókoltam. Ezután rohantam lefele anyuhoz- Anya, anyu!
-Igen, kincsem?
-Imádlak! Köszönöm! -megöleltem, és a nagy lendületben levertünk egy tálat.
-Mi történt, manó? -jöttek be unoka tesóim a zajra.
-Költözök.... Londonba! -fölrohantam, de a lépcső tetején Harrybe ütköztem. Akkora lendület költözött belém, hogy hirtelen hátraestem volna a csapódástól, de két erős kéz a derekamra fonódott hátulról. A szívem kihagyott egyet, főleg mert azt hittem meghalok, de a másik, hogy ha nem Harry kezei ezek és ő mérgesen néz, akkor kié? Megfordultam és Andrissal találtam magam szemben. Fölrakott Harry mellé, de még mindig tartott derekamnál fogva. Szerelmem arcán váltakozott a megkönnyebbültség, féltékenység és harag.
-Köszönöm, Andris. -bólintott majd Harry felé intézett egy mérges pillantást. Közben kezeit még mindig derekamon pihentette, amit nem tudtam lefejteni magamról.
-Te meg jó lenne, ha figyelnél, mielőtt ártatlan, szegény, törékeny lányt megölnéd egy mozdulattal.
-Te meg jobban tennéd, ha leszednéd a kezed a barátnőm derekáról.
-Igen? Ha nem vagyok, most valószínűleg a kórházban feküdne. Megint!
-Én is megtartottam volna. De ha nem veszed le róla a kezed, te fogsz a kórházban feküdni.
-Na majd meglátjuk. -Andris erősebben szorított és egyre jobban húzott magához. Körmei már a bőrömbe vésődtek, felszisszentem a fájdalomra, de egyikük sem figyelt rám. Harry ideges pillantásokat vetett Andrisra, Andris pedig egyre közelebb húzott magához és egyre jobban szorított.
-Andris. Ez fáj. Ha nem engedsz el, eltöröd a medence csontom. Andris!
-Engedd már el!
-Andris engedj el!-és ezzel a lendülettel úgy bokán rúgtam, hogy Harry karjaiba dobott. Ő óvatosan megölelt, majd behozott a szobámba.

32.fejezet

Sziasztok. Boldog új évet kívánok mindenkinek! Lenne egy kérdésem: szerintetek változtassam meg a kinézetet? Mert sokan mondják, hogy új év, új kinézet, de én nem tudom. Ezért a ti véleményetekre lennék kíváncsi. Kérlek írjátok meg kommentbe, most viszont jó olvasást.:)

                                                                                   ~

*Berta szemszöge*
Amint elváltak ajkaink, nem tudtam mit gondoljak. Csak néztem azokba a szép barna szemekbe, amik reménnyel telve kutattak a szememben. Nem tudtam semmit mondani, pedig szólásra is nyitottam a szám. De nem is kellett, nem hagyott időt. Ismét megcsókolt. Már csak egy ismerős hang szakított minket félbe. Az Ő hangja, amint a nevemet mondja.
-Berta? -a hang irányába pillantottam, és nem hittem a szemeimnek. Ő volt. Könnyes szemekkel. Annyi minden futott végig az agyamon, hogy szinte megszólalni sem voltam képes. De muszáj voltam.
-Harry? -hangom remegett. Remegett, mert boldog voltam, és remegett mert nem értettem, miért történik mindez velem. Arrébb löktem az előttem álló fiút és Harry felé indultam. Tudom, nem volt szép, de ő is tudta, hogy nekem Harry a mindenem. De amint egy lépést közelítettem, elkapta a kezem és visszarántott.
-Berta kérlek ne menj oda. Tudod, hogy csak csalódnál. Ő bárkit megkaphat. Te csak egy lennél a sok közül.
-Nem, Ron. Te még csak nem is ismered, ne ítélkezz. Oda megyek.
-Nem mehetsz oda! Ne vitatkozz velem. Ez a nyálas képű ficsúr nem érdemel meg téged.
-Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak! Semmi közöd hozzá. És amúgy is, ő legalább tesz érte valamit.
-De van közöm hozzá! Az előbb csókoltál meg, kétszer is. Nem mehetsz oda hozzá!
-Nem én csókoltalak meg téged, hanem te engem! És ez akkor sem azt jelenti, hogy dönthetsz helyettem!
-Meg fogod bánni, ha oda mész. -kezdett nagyon elegem lenni ebből a vitából. Nem is ismeri, és még ítélkezik is felette, valamint megmondja, hogy mit tegyek. Na ez már sok! Nyár eleje óta nem láttam Ront, mégis úgy tesz, mintha az övé lennék két csók után, amit ő kényszerített.
-Nem, nem fogom!
-Na jó. Ha máshogy nem megy, hát akkor muszáj vagyok ezt mondani. Vagy én, vagy ő. Válassz! -láttam, hogy Harry már elindult máshova. Nem szóltam Ronnak egy szót sem, csak egy haraggal teli pillantást vetettem felé, majd elrohantam. Az az ember felé, akit a szívem szeret. Akiért dobog minden percben.
-Harry! Harry várj! -hangom hallatán megfordult, szemében némi csillogást láttam, de ugyan úgy futottam felé. Előtte megálltam, kicsit kifújtam magam.- Te mit keresel itt?
-Érted jöttem. De mind hiába. Ki a srác? -hangja kissé remegett, a lényegét a mondatnak jól elkerültem.
-Ron. Az egyik legjobb haverom... volt.
-Szóval szereted... -csak ekkor jöttem rá, hogy mit is mondott az első mondatban. Hihetetlen mekkorát dobbant a szívem a felismerés örömére.
-Várj. Azt mondtad, hogy... értem jöttél? -kerekedett ki a szemem, de emellett egy kisebb mosoly is kiült a számra, alig láthatóan.
-Igen, Berta. Érted jöttem. -a szívem egyre gyorsabban kezdett verni, és csak dadogva tudtam bármit is kimondani.
-De.... de... -egyszerűen hiába tudtam, hogy mit akarok mondani, a szavak mintha megszűntek volna létezni abban a pillanatban a számomra.
-Nincs de. Érted jöttem, mert szeretlek. -összeszedtem magam, és végre minden szót pontosan tudtam, értettem.
-Mi? Azt hittem, hogy utálsz...
-Hát nem érted? Szeretlek, Berta Lenorz! Szeretlek, mindennél jobban! És azt szeretném, ha visszajönnél velem Londonba. -Az emlékek hurrikánként söpörtek végig az agyamon, melyeknek hatására egy akaratlan mosoly kúszott az arcomra. Tudtam, éreztem, hogy vissza kell mennem! De nem lehetett megoldani.
-Harry. Én is szeretlek! Ha tudnád, hogy mióta várok erre a pillanatra. Már az első találkozásunk óta szeretlek. De nem mehetek vissza. Bármennyire is szeretnék, nem tehetem...
-De miért? Gina elhúzott a francba, a srácok és én is nagyon hiányolunk, lakásod lenne, barátaid lennének, a helyet ismered. Mi a baj?
-A suli. Az utolsó évem jön. Nem mehetek vissza. -néhány könny szökött a szemembe. Boldog is voltam, de csalódott is. Végre olyan történt, amire hónapok óta várok, de mégsem élhetek vele. Azt hiszem, ez most a legrosszabb érzés.
-Megoldjuk! Magán tanárt fogadok neked! Bármit megteszek, csak gyere velem vissza. Kérlek, Berta. -nem tudtam mit mondani. Csak megráztam a fejem, és utat engedtem ismét a könnyeimnek.- Ne sírj. Csak kérlek ezt ne! -magához húzott, és olyan szorosan ölelt, ahogy még soha senki. Nem zavarta, hogy a pólója nedves lesz a könnyeimtől, nem zavarta, hogy lehet foltot hagy rajta a sminkem, nem zavarta, hogy az előbb még más csókolt meg. Egyedül csak az zavarta, hogy sírok és nem megyek vissza vele. Csak ez. Kicsit megtöröltem a szemem, de még mindig öleltem. Pár pillanat múlva eltolt magától, eltüntette az utolsó könnycseppet az arcomról, miközben végigsimított rajta az ujjával, egészen az államig. Elidőzött tekintete a számon, majd egy egyszerű mozdulat segítségével magához rántott ismét, de most szánk is találkozott. Az előző csókom megismétlődött, csak egy jobb emberrel, több érzéssel, és igazi szerelemmel.- na vissza jössz velem? -kérdezte, és rákulcsolta a kezét az enyémre. Ebben a pillanatban tovaszállt az összes eddigi bánatom, és azt hiszem boldogabb voltam, mint valaha.
-De te beszélsz anyuval!
-Ez egy igent jelent, ugye? -bólintottam egy nagy mosollyal- Ez az! -megfogta a derekam, és felemelt. Nem értettem mit csinál, de amikor rárakott egy kő falra, már mindent értettem. Egy apró csókot lehelt a számra, majd ő is felült mellém. Fejemet ráhajtottam a vállára, és együtt néztük a Dunát. Nem olyan volt, mint a Temze, de ez is jobb volt a semminél.
-Nem aggódsz, hogy meglátnak a lesi fotósok? -hoztam fel a témát, egy pár perc múlva.
-Nem. Nincs mit titkolnom. -adta meg a legegyszerűbb választ, mire kicsit megkönnyebbültem. Átkarolta a derekam, és ez is bizonyította, hogy nem szégyell. Jól esett, hogy végre egy kicsit én is boldog lehetek.
-Tudod, fel kéne hívnod Louisékat.
-Miért? Időben tudni fogják, hogy végre boldogok vagyunk.
-Nem azért. Aggódnak érted. Tegnap délután óta nem láttak.
-És ezt te honnan tudod?
-Attól még, hogy egyesek nem bíznak bennem, vannak akik igen. És azokkal szokás beszélgetni. -rákacsintottam, ezzel jelezve, hogy úgy is tudja, miről van szó.
-Hééé! Ez nem ér! Én igenis bízom benned. -tette fel a kezét védekezés képp.
-Most már.
-Nem igaz. Régebben is bíztam benned, és régebben is szerettelek, csak akkor még nem tudtam.
-Igen? Mint amikor azt mondtad, hogy nekem nincsenek érzéseim? Meg amikor azt hitted, Niallel kavarok?
-Szerintem az csak féltékenységből volt.
-Akkor mostantól felkészülök, hogy hogyha féltékeny vagy, akkor azt fogod nekem mondani, hogy nincsenek érzéseim. Oké... megjegyeztem, Styles. -bólogattam, amolyan 'én mindent tudni fogok' stílusban.
-Rendben, Lenorz, rendben. Na hívjuk fel Louékat.
-Ne itt. Gyere! -leugrottam, megfogtam a karját, és húzni kezdtem.
-Nyugi, nem versenyzünk. Lassabban. -lassított végre le, amikor majdnem átrohantam egy piros lámpán.- Azért még egyben akarlak látni, amikor odaérünk.

*Louis szemszöge*
-Nincs a szobájában. -ezzel a mondattal rohant le Niall a lépcsőn, még reggel. Azóta már néztük a kertben, az utcán, újságban sincs, sehol sincs. Csak arra tudok gondolni, hogy megint valami butaságot csinált. Nagyon aggódom. Amikor ideges akkor mindig elmegy, de este már visszajön. Csak kibulizza magát és ennyi. De most sehol sincs.
-Emberek én nem bírom! -felálltam a kanapéról és öltözködni kezdtem.
-Lou drágám, mit csinálsz? -vette el a kezemből El a pulcsimat.
-Elmegyek megkeresem. 3 óra van, már itthon kéne lennie. -kivettem Eleanor kezéből a pulcsim, nem is tudom minek veszem fel, de magamra kaptam és kimentem. Még a házunk előtt ellenőriztem, hogy a telefonom nálam van-e, majd Harry kedvenc helyei felé vettem az irányt. Néztem a parkban, Eleanorék házában, a kedvenc fagyizójában, az erdőben, de legutoljára a kedvenc klubját hagytam. Mindenhova taxival  mentem, most is beszálltam egybe, bemondtam a címet és vártam, hogy odaérjek. Adtam pénzt mielőtt kiszálltam, nem tudom mennyit, nem érdekelt.
-A többit tartsa meg. -ezzel a lendülettel becsaptam az ajtót és berohantam. Ilyenkor csak előkészületek és takarítás van, de be lehet menni.- Helló! Josh itt vagy?
-Szia Louis. Minden rendben? -jött elő az ismerős arc a raktárból.
-Este itt volt Harry?
-Nem hiszem, hogy láttam volna.
-Biztosan? Nem volt valami csajjal?
-Nem. Nem volt itt. De megkérdezem Maxet is. -bólintottam és vártam, hogy hozza a híreket. Idegességemben a  telefonomat nyomkodtam, szegény már reccsent is párat. Ha itt sem volt, akkor hol lehet?- Sajnálom Lou, de zártkörű buli volt, biztos nem volt Harry itt.
-Azért köszi. Szia. -kirohantam és már nem tudtam hova menni, így inkább hazamentem. Ha egyik kedvenc helyén sem volt, akkor hova ment és hol van most? Lehet valami drogos bizniszbe került, vagy seggrészegen fekszik egy sikátorban. Fogalmam sincs, hogy hol lehet és mit csinál.- Srácok sehol nem találom.
-Ugyan, biztos nincs semmi baja. Inkább igyál egy teát, most csináltam. -nyomta a kezembe Danielle. Kortyolgattam, és közben a  szemükben próbáltam kutatni. Nem csak én aggódtam. Ők is. Csak ők nem mutatták ki ennyire. Ültünk a nappaliban, már 4 óra lehetett, de még mindig semmi. Aztán rezegni kezdett a zsebemben valami. Hívtak.
-Harry az! -üvöltöttem, mire mindenki körém gyűlt és kihangosítva vettem fel.- Hála Istennek, Harry! Hol a picsában vagy és mit csinálsz? Már mindenhol kerestelek.
-Sziasztok. -köszönt bele a telefonba Berta?! A szemeim elkerekedtek és a többiekre néztem. Ők is így voltak vele. Senki nem értette mi van.
-Berta?! -kérdeztük végül egyszerre.
-Mit keres nálad Harry telefonja? -tette fel az értelmesebb kérdést Liam.
-Nos, ö... hát az úgy volt, hogy.. Harry hogy is volt?
-Hát eljöttem érte Budapestre, megkerestem, megtaláltam, és most szent a béke.
-És akkor most ti...?
-Igen, Niall. Együtt vagyunk. És én is megyek vissza, ha anyával sikerül megbeszélni.
-Végre! -csak úgy kijött a számon, túl boldog voltam. Meg is öleltem Eleanort, és elsuttogtam neki, hogy örülök, hogy ő itt van nekem.
-És akkor mikor jöttök? -tette fel első kérdését Zayn.
-Nem tudom. Még szeretném megnézni ezt a várost, nem sokat láttam belőle.
-Rendben, akkor várunk. De azért igazán szólhattál volna! Tudod már majdnem eret vágtam miattad, Haz.
-Igen? -nézte meg a csuklóm El. Megráztam a fejem és végül még beszéltünk pár szót velük, aztán letettem. Nagyon megkönnyebbültem. Azért is, mert Hazzának semmi baja és azért is, mert Berta vissza fog jönni. Azt hiszem a sok aggódás mellett, ez egy jó nap. Főleg az, ami Eleanorral következett.

*Berta szemszöge*
-Tudod nem gondoltam volna, hogy ennyire aggódik miattam bárki is. -jelentette ki Harry, miután letette a telefont.
-Miért? Én is aggódtam, mikor Louis elmondta, hogy tegnap óta nem láttak.
-Igen? -húzogatta a szemöldökét.
-Igen. Na de miért ne tették volna?
-Mert mostanában nem voltam valami kedves. Mondjuk úgy, hogy szinte minden mondatom bunkó volt.
-De most nem az, és nekem ez a lényeg. -adtam neki egy csókot, majd felálltam a hintából, mert az előbb itt hagyott parkba jöttünk.- Gyere, menjünk haza, 5 óra.
-És?
-És éhes vagyok. Körülbelül dél óta nem ettem. Mindkettőnknek kajára pedig nincs most pénz nálam.
-Oké. De nem fogok zavarni?
-Nem. Csak az unoka tesóim vannak otthon anyával meg... -elcsuklott a hangom, mikor belegondoltam, hogy Andris is feljött velük.
-Meg?
-Andris.
-Az az Andris? Aki miatt sírtál, mikor Ninával csajos napot tartottatok? -bólintottam- Mi a szart keres ő itt?
-Vissza akart kapni. De elküldtem. Megmondtam, hogy mást szeretek. Féltékeny vagy? -incselkedtem vele, mikor megláttam az arc kifejezését.
-Nem. -mondta nekem gyorsan. Talán túl gyorsan is ahhoz, hogy tudjam, féltékeny. Mosolyogtam, megöleltem, majd hazaindultunk. Még anyával beszélni akartam előtte, így előkaptam a mobilom.
-Szia anya. Andris még ott van?
-Szia. Igen, de ki sem mozdult a szobádból.
-A szobámból?! Mi a szart csinál ott?
-Naa, ne beszélj így, ez csúnya. Amúgy nem tudom. Miért?
-Mert vendégünk lesz, aki az én szobámban fog lakni, úgyhogy tüntesd el onnan. -elmagyaráztam neki mindent, belement. Elmentünk Harry cuccaiért, fizetett, majd sietősen haza indultunk mert éhesek voltunk. Amikor a házba beléptünk, csak akkor tűnt fel valami, amit az elmúlt napok fájdalma miatt nem vettem észre. Hol lehet a kutyám? Úgy hiányzik már kicsi Füles. Harryt bemutattam mindenkinek, felvittük a cuccait -örömmel tapasztaltam, hogy Andris már nem volt a szobámban- és lementünk vacsorázni, ugyanis olyan fél 7 körül lehetett már. Aztán volt egy kérdés, ami nagyon zavart már, így az étkezés végén feltettem anyának, persze angolul, hogy Harry is értsen mindent. Szerencsére mindenki jó angolos.
-Anya, hol van Füles? Hiányzik a kis drágám.