11.fejezet

Bocsánatot kérek mindenkitől a késői érkezésemhez, csak problémáim voltak a gépemmel. De most már itt vagyok. Komi határt ismét nem húzok, csak marad a legalább 4 hozzászólásos dolog.Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, ugyh jó olvasást.! :Dx


                                                                                             ~





Egy másfél órás vonat út után végre Budapesten voltunk, a Déli-be. Valahogy semmi kedvem nem volt még hazakocsikázni anyuval, aki tuti, hogy kérdezgetni fog a táborról. Mit mondjak neki? Andris, Gergő vagy azt, hogy majdnem kitörtem a nyakam, de hála istennek jött Alex? Melyik a szerencsésebb? Inkább egyiket sem mondom el.
-Sziaa Bertaa! Kicsikéém, jól vagy?-ölelgetett, puszilgatott meg.
-Szia anya! De légyszi ezt ne csináld! Leégetsz.
-Ó, bocsi, csak úgy hiányoztál!
-Anya, ez csak 3 nap volt. Nem egy hónap! -ráztam a fejem, mintha semmi kedvem nem lenne a társaságához. Mert nem is volt. Mondjuk, talán. Na de anya szokásához híven, biztos csinált már valamit megint, aminek Én szívom a levét. Így is lett:
-Jól van na már! De kicsim, bevállaltam valamit. -hogy eltaláltam! És biztos valami nekem gáz dolgot.- Elvállaltam, hogy elvisszük az unokatesódékat meg egy-egy barátjukat pár napra hozzánk, mert utána mennek valami táborba, és innen könnyebben kijutnak a Nyugati-pályaudvarra. Ugye nem baj?
-Anya! Na ne már! És mikor érkeznek ide? Mennyi idő az a pár nap?
-Hát a vonatuk ha jól számolom egy 5 perc és itt van. És a pár nap az..az másfél hét.
-Mi?! Most szívatsz? Egy és fél hétig ott lesznek nálunk? Legalább Andris jön Lacival?
-Azt hiszem, hogy igen. Kingával meg Petra. De nyugodj meg, jól ellesztek!
-Nem, anya! Nem leszünk!-vágtam be ezzel a mondattal a durcit, és ezután semmire sem válaszoltam.
-Na? Kicsim, légyszii! Ha tudom, hogy ekkora baj, akkor elküldöm őket hotelba! De amúgy is mi baj van velük? Azt hittem szereted őket. -hallgattam még mindig- Na, kicsim? Légyszíves ne haragudj! Nézd már itt is van a vonatuk! Gyere üdvözöljük őket!-fogta meg a kezem, és húzott maga után. Nem volt kedvem Andris elé állni. Egy az, hogy nincs meg a szöveg. Kettő: én nem akarom őt kínos helyzetbe hozni, tudom, milyen szar az. Három: magamat is kínos helyzetbe sodornám, ha szóba állnék vele. Így csak odalöktem neki egy szimpla:
-Csá!-t- Sziasztook!-mindegyiket megölelgettem, puszit adtam. Csak Andrist hagytam ki. Mentünk a kocsihoz, és anya már most elkezdte folytatni a kibékítésem:
-Na kicsikém! Légyszíves ne haragudj! Nem akartam rosszat! Azt hittem örülni fogsz neki.
-Előbb talán meg kellett volna kérdezni, és akkor nem hihetted volna, hanem tudhattad volna, hogy NEM! Hinni a templomba kell és nem itt és nem pedig azt, hogy nekem mi jó, és mi nem! -tudom, hogy ez egy kicsit durvára sikeredett, de már muszáj voltam kimondani amit gondolok. Nagyon idegesített.
-Na jó, én ezt így nem folytatom tovább! Én mindent megteszek annak érdekében, hogy kibékülj velem, te meg így beszélsz velem! Nem vagyok hajlandó tovább jártatni a szám mint egy papagáj teljesen fölöslegesen. Eddig mindig addig nyaggattalak, míg ki nem békültünk, de már elég nagy vagy, úgy gondolom. Nincs szükségem még egy gyerekre, akit nyaggatni kell ahhoz, hogy minden rendben legyen!-és itt kezdődött el a rossz viszonyunk, ami egyre csak romlott.
-Akkor legyen! Ha nincs rám szükséged, akkor nincs! Szarok rá! Amúgy meg ha jól tudom, Te akartál még egy gyereket, és nem pedig Én! -beszálltam a kocsiba, persze már hátra, hogy ne kelljen mellé ülnöm. Bár nem tudom, hogy melyik lett volna a szerencsésebb, mert így meg Andris mellé kerültem. Egész úton haláli csönd volt. Egyszer csak érzem, hogy Andris megbökött, és felém nyújtja a telóját, ami a jegyzeteknél van. Ez volt beleírva:
                                            "Tudom, hogy most sok gondod van anyukáddal, így nem kérem a válaszodat
                                              a telefonhívásommal kapcsolatban. Én csak ennyit szeretnék mondani:
                                              Remélem kibékülsz anyukáddal! Nem jó látni a vitátokat. Olyan felkavaró.
                                              Viszont megkérdezhetem, hogy min vesztetek ennyire össze? Ha nem akarsz
                                              válaszolni, teljesen megértelek!"
Csak ennyit írtam neki vissza, mert ha kifejteném, úgy is csak egy nagyobb beszélgetés lett volna belőle, ami meg nem tetszett volna senkinek, mert eléggé cikis szitu lett volna. Szóval így csak ennyi lett:
                                             "Köszönöm, hogy megértesz, nagyon kedves tőled! Ám, de én nem szeretnék
                                              nagyon belemenni ebbe a beszélgetésbe, úgyhogy csak ennyi lenne röviden:
                                              Csinált valami olyat, amire azt hitte, hogy nekem tetszeni fog, de pont az
                                              ellenkezője. Nagyon nem tetszik. És mindig bevállal valami ilyesmi szart,
                                              aztán meg jön ugyanazzal a szöveggel 'sajnálom, azt hittem örülni fogsz neki'."
Visszaadtam neki a telefont, majd 'megöleltem'. Már amennyire meglehet valakit ölelni egy kocsiban, ahol nyomorgunk. Éreztem, ahogy beleremegett szegény, de nagyon jól esett ez a kibaszott ölelés végre. Soha senkitől nem kaptam még ilyen jót. Nem tudom, hogy hogy csinálja, de valami eszméletlen mennyire megnyugtat, és nagyon jól esik. Talán ennyire azért nem kellett volna kimutatni, hogy hálás vagyok neki, amiért törődik velem, de muszáj volt már valakinek egy ölelést adnom, mert hiányom volt. Tudom, ez elég hülyén hangzott, de igaz. Nagyon igazi szeretet hiányom volt/van. Mire hazaértünk, kezdtem megbarátkozni a tudattal, hogy másfél hétig velük kell egy légtérben lennem. Talán így könnyebben kijövünk majd egymással. Esetleg feszkó sem lesz köztünk. Bár...ki tudja? Na lassan megérkeztünk. Mikor befordultunk a ház elé, anya kirakott minket a csomagokkal együtt, majd bevitte a kocsit a garázsba. Füles már rohant is felém. Füles a kutyusom. Ugrándozott, nyüszített az örömtől és szagolgatta az új illatokat.Simiztem, majd hozta a labdáját és eldobtam neki. Jött anya, nyitotta az ajtót, és megszólalt:
-Nos hát, mivel nincs sok hálószobánk, csak a gyerekeké, mienk meg egy vendég, így Berta szobájába megy a két fiú, és a két lány pedig a vendégszobába.
-De anya! Én lány vagyok, ők meg fiúk! És az az én területem! Elég nagy ez a ház úgy gondolom, nem igaz, hogy nem aludhatnak a 'dolgozó' szobádban, amiben soha se vagy!
-Nem vitatkozom kislányom! Ezt mondtam, ez lesz! Eddig jó pofiskodtam, de ez most már megszűnt. Nincs feleselgetés!
-De anyu! Nem teheted ezt!
-Miért ne tehetném?! Az anyád vagyok, azt csinálok amit akarok! -soha sem volt ilyen. Azt hiszem, valami nagyon elpattant neki az állomáson. Nem tudom, hogy mi lesz. Miért pont hozzám rakja a FIÚKAT?! Vagy miért nem a lányokat?! Sokkal értelmesebb lenne, de teljesen mindegy. Felértünk a szobámba, megmutattam, mi a szabad terület, mi a tiltott. Elmagyaráztam, hogy itt mit csinálhatnak és mit nem. Írtam egy szabályt, amit felfüggesztettem a falra, egy mindig jól látható helyre. Csupa nagy betűvel írtam, hogy mindenki jól lássa. Majd mikor Laci elment kaját kérni, mi kettesben maradtunk Andrissal.
-Szóval, Berta... Kérdezhetek valamit?