40.fejezet

Na nem is szaporítom a szavakat, csak annyit mondok, hogy tényleg nagyon sajnálom a kihagyást, és hogy nem tervezek már ebből a történetből sok részt, körülbelül 10 és 15 között lesz valahogy még. De ezek ígérem, hogy most napi részek lesznek:) Na jó olvasást, puszillak titeket.xoxo


                                                                            ~



Amint kimondta, hogy mi folyik itt, még a vér is megállt bennem. Kínozni? Engem? Adjam fel? Kínozni?! Nem lehet! Halál sápadt arccal bólintottam egyet, hisz mást úgy sem tehettem. Ha ellenkeznék, csak rosszabb lenne...
Bekísért a kúp alakú üvegcsébe, az elsőbe, aztán kisétált a szobából. Nem sokkal később egy női hang szólalt meg. "Ez a játék egy személyes, egyedül leszel. Különféle feladatok lesznek. Minél hamarabb feladod, annál hamarabb vége lesz. Ha harcolsz, ki tudja, hogy meddig leszel bent. Sok szerencsét. Az érzelmek hagyjanak el." Elindult. A talaj alattam emelkedni kezdett, majd egy ház szerű helyen kötöttem ki. Amint leléptem az emelvényről, bekapcsolódott a tévé. Egy nő volt rajta. A hangjához ezúttal kép is társult.
-Kedves játékos. Kérlek ülj ide a kanapéra - úgy tettem, ahogy kérte. Leültem. - Most arra kérlek, hogy nagyon figyelj. Több feladatot is elmondok, de ha esetleg elfelejtenéd valamelyiket is, a hűtőn találsz majd egy lapocskát, amin fel vannak írva, sorban. Tehát, első feladat: keresd meg a papírt, amin a feladataid listája van, és tartsd mindig magadnál. Második: Fedezd fel a házat. Harmadik: Hagyd el az érzelmeid - és elsötétült a kép. Ennyi? Komolyan?! Na, mivel nem tehettem mást, ezért megkerestem a hűtőt. A listán ugyan ezek voltak. Kössz, sok segítség. Aztán körülnéztem a házban. Tök normális, átlagos, családi ház volt. Egyet kivéve. Az utolsó szobában, ahova beléptem, ott volt Harry. És még sok más húsevő növény és "kínzó" tárgyak.
-Harry! - nem lehet igaz, hogy őt is beletették... Lesiettem a konyhába és az oldalamhoz raktam egy-egy serpenyőt, hogy át tudjak menni a növények és kések között, és a zsebembe csúsztattam egy kis kést, amivel majd kiszabadítom őt. Visszaszaladtam. Ahogy mellé értem, elkezdett valamit mondani, de nem értettem, mert be volt ragasztva a szája. Előszedtem a kést és gyorsan elvágtam a köteleket és leszedtem a szájáról a tapaszt.
-Berta el kell menned!
-Nem hagylak itt, ezt felejtsd el! Sosem hagynálak el, főleg nem bajban.
-Hidd el én sem tenném, de nem hagyhatom, hogy bajod essen. Kérlek, hagyj engem itt!
-Azt már nem! - és ezzel a lendülettel felhúztam a székről és futni kezdtem. Igaza volt, rossz ötletet valósítottam meg. A szék, amin ült, a mélybe zuhant, a növények felébredtek és a kések repkedni kezdtek. Egy pont felém repült, én meg a sokk miatt nem tudtam mozdulni. Ekkor valami olyan történt, amit nem értek. Megmagyarázni sem tudom, hogy hogyan történhetett, de a kés előttem 5 centivel egy láthatatlan burokról visszapattant. Ekkor teljes erőmből húzni kezdtem Harryt magamhoz, miközben újra futottam. Ki akartam érni a szobából. Csakhogy amint kinyitottam az ajtót, már nem a csendes és békés kis házban voltunk, hanem a vad, veszélyekkel teli erdőben. Nem tudtam mit tegyek. Mindenhol őrült állatok rohangáltak, arra várva, hogy a "friss hús", vagyis mi, kilépjünk a veszély zónába. Nem hagyhattam. Leültem ott, ahol nem tudtak bántani és arra vártam, hogy megunják a nézésem. De ez nem jött el, hosszú órák után is még mindig ott álltak és vicsorogtak ránk.
-Ki kell innen mennünk és meg kell őket ölnünk. Nem ülhetsz itt örökké -guggolt le mellém Harry.
-Dehogynem, ha ez azt jelenti, hogy örökké veled maradok -mosolygott egyet, majd felkapott a földről és indulni készült. - Harry tegyél le! Ha már kimegyünk, legalább úgy, hogy ne faljanak fel az első lépésünk után! Köszönöm -elindultunk tehát, a kis kés nálam volt és azzal sebesítettem meg néhányat. De ez nem volt elég. Az egyik megharapta Harry lábát, ő hátraesett és a tigris már el is kezdte elhúzni onnan. Megpróbáltam őt megfogni, de erre 3 tigris rám ugrott, és engem kezdtek el szét szedni. Nagyon fájt. Minden egyes köröm húzáskor ordítottam. Mély sebeket hagytak, és lassan húzták végig. A fájdalom miatt üvöltöttem.
-Berta! Berta ne! Bertaaaaa! - üvöltötte Harry is, majd eltűnt. Ekkor a tigrisek leszálltak rólam, én pedig vérezve, de Harry keresésére indultam. Szörnyen fájt mindenem.
-Harry! Harry! - mindenfelé a nevét kiáltottam, de semmi válasz nem jött. Elérkeztem egy kunyhóig. Tudtam, hogy nem kéne bemennem, de éreztem, hogy ott van Ő. Benyitottam, és ezzel egy kést röpítettem Harry felé. Felsikoltottam. Ő elhajolt. De nem hagytak megkönnyebbülni, egy öreg nő ugrott ki egy ajtó mögül, pár késsel a kezében. Leszedte Harry ruháit, majd vagdosni kezdte.Szép lassan végighúzta a kést a mellkasán, egy tetszetős sebet hagyva maga mögött, ami vérzett. Ezután a hasába vágott bele valamiféle védjegy szerűséget, mert ábrázolt valamit, de fogalmam sincs mit. Az is rettentően vérzett, Harry arcán meg már csak a szenvedés látszott. Nem bírtam. Elindultak a könnyeim. Az én hibám! Ez az egész. Nem lett volna szabad semmit sem tennem. Soha!
-Könyörgök, hölgyem, hagyja őt békén! Felajánlom magam, csak őt ne bántsa... -mondtam zokogva, mire a banya megfordult, egy pimasz mosoly jelent meg az arcán és egyetlen mozdulattal megölte Harryt. A szívébe szúrta a kést. Nevetve eltűnt, otthagyva engem életem szerelmének a holttestével. Mintha kitépte volna a szívem. Még jobban zokogtam. Odamentem Harryhez, megsimítottam az arcát. Még élt!
-Sze.. Sze... Szere.. Szeretlek.. -mondta ki nagy nehezen, de én nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik.
-Én is szeretlek, Harry. Mindennél jobban. Ez az én hibám! - megrázta erőtlenül a fejét, és lehunyta a szemét végleg. Pedig még annyi mindent akartam mondani. Annyi mindent akartam csinálni. Még annyi ideig vele akartam lenni. Nem hittem el - Ne, ne, ne, neee! Harry, ne! Könyörgök! Szeretlek! Sajnálok mindent! Nem adhatod fel! Szeretlek! Harry! Ez az én hibám! Haaaaaaaaaarry! - zokogva borultam a földre és a nevét ismételgettem. Amikor kinyitottam a szemem, Jeremy aggódó pillantásával találtam magam szemben, és az ágyamban feküdtem.
-Berta jól vagy? Mit álmodtál? -kérdezte lágy, szerető hangon. Egyből a nyakába borultam és szorosan öleltem.
-Semmi... jól vagyok.
-De hát sírsz! És Jézusom, te remegsz! Ez nem semmi, mondd el kérlek. Miért mondtad, hogy a te hibád? Miért kiáltottad Harry nevét? - ekkor vettem csak észre, hogy tényleg sírok és remegek. Letöröltem a könnyeim, és ránéztem Jerre.
-Sajnálom, ha megijesztettelek. De tényleg nincs semmi. Csak egy rém álom. Előfordul... - mivel rájött, hogy nem szeretném elmondani, bólintott egyet.
-Hozok neked teát meg egy kis reggelit, jó?
-Mi? De hát este van, nem?
-Már reggel 9 van. Egész este Harry nevét mondogattad és sírtál. Felkelteni sem tudtalak, csak most.
-Hozz légyszíves egy teát... - nem tudtam mást mondani. Lesokkoltam.
A tea sem segített, semmi sem. Bármit csináltam, olyan volt, mintha az álmomban élnék. A ház minden egyes pontja emlékeztetett valamire, ami ott történt, az utcára nem tudtam ilyen lelki állapotban kimenni, így csak Jeremy és a többiek aggódó pillantásai maradtak nekem. Egyét kivéve. Harryét. De talán most így jobb is, mert amint meglátnám, biztos, hogy elsírnám magam. Azon kívül persze, hogy a kezemben lévő teát bámultam egész nap, vagy csak félig, de belementem a beszélgetésekbe, semmit nem csináltam. A pokrócomat markolásztam, ami rám volt terítve és néha Jeremy csókjait viszonoztam, de egyébként tényleg semmi.
Az utóbbi egy hétben végig ez ment. Minden este megálmodtam valahogy máshogy Harry halálát, persze mindig egyre durvábban. Mert minél tovább nem török meg, annál kegyetlenebb a játék. Így egyre jobban sírok és egyre gyakrabban mondogatom Harry nevét Jeremy szerint. A napok meg úgy szint sokkolva telnek. Ez egy olyan álommá vált, amiből felkelve sem tudok kilépni. Bármi történik, beugrik valami kép, valami jelenet, valami mondat... Nem tudok tőle megszabadulni. A srácok már nagyon be vannak parázva, én meg egyre jobban kezdem elveszteni az önuralmam és a valóság tudatom. Egyre kevésbé érzékelem a körülöttem történő dolgokat és hiába akarok ellene tenni, vagy hiába üvöltözök legbelül, semmire sem vagyok képes. Ha úgy vesszük, a mindennapi életben már tényleg nincsenek érzéseim. Vagyis csak kimutatva nincsenek, belül meg mindegyik egy helyen üvöltözik. Az összes álom olyan valósághű... Mindegyiket a valóságnak érzem, és elveszteni minden nap azt az egy embert, akit tényleg, úgy igazán szeretsz, megtette a hatását. Saját magam árnyékává váltam, és semmit nem tudok csinálni vele mindaddig, míg az álmoktól nem szabadulok meg. És a legrosszabb... nem tudom, hogyan kéne.

*Louis szemszöge*
Félek. Berta nekem már szinte olyan, mint egy testvér, most meg teljesen kifordult önmagából. És senki se tudja mit kéne tenni. Az álmai egyre felzaklatóbbak számára és nem tud belőle kilépni. Azokban él. És nem veszi észre, de néha elkezd csak úgy pityeregni, miközben mi éppen nevetünk. Nem érzékel szinte semmit. Harry tud a rém álmairól, de amióta szakított vele, sosincs itthon, amikor Berta is itt van. Az az mostanában nap közben sosem, este viszont néha csajokkal jön, néha egyedül, de itthon van. Ráadásul a szobája Bertáé mellett van, úgyhogy biztosan hallja ő is, ahogy sikoltozik, vagy sír, vagy éppen az ő nevét üvölti. De nem tesz semmit. Már lassan 2 hete ez megy. Nem bírom. Lehet, hogy én is bele fogok ebbe őrülni. Muszáj beszélnem Harryvel. Valamit tenni kell ezzel. Nincs ez így rendjén, Berta bele fog halni az elme zavarodásába....

*Harry szemszöge*
Amióta szakítottam vele, nem bírok a házban lenni, amikor ő is ott van. Tudom, hogy szarul csináltam, tudom, hogy nem szabadott volna Jeremy kezébe adnom, de ez van, most már az övé. Hallom este, amik történnek és tudom, hogy miért. De nem foglalkozok vele. Vagyis próbálok, de néha még nekem is sírni támad kedvem a szenvedő hangja vagy sírása hallatán. De akkor sem tehetek semmit, ez már Jeremy dolga. Próbálom nem észrevenni azért este, de ha lányt is hozok, akivel eljátszogatok, akkor is hallom, és néha jobban figyelek arra, hogy mennyire segítenék, minthogy a csajjal foglalkozni kéne. Viszont ezt meg lehet szokni, már könnyebben tudok aludni, de még mindig rossz ez így. Nappal mindig találok valami elfoglaltságot, ma például a Starbucksban voltam épp, mikor csörgött a telefonom. Jó rég volt ilyen, Louis hívott.
-Szia Lou.
-Azonnal gyere haza Harry. Nem érdekel hol vagy, haza kell jönnöd - hangja aggódó és ideges volt.
-Baj van? Mi történt?
-Beszélnünk kell. Siess!
-Oké - majd leraktuk, én pedig egyből rohantam haza.

U.i.: Bocsánat, hogyha néhol kicsit durva lett, vagy nem olyan, mint amilyenre számítottatok. Még én is meglepődtem magamon:D