39.fejezet

Tudom, ez is később jött, mint 3 óra, de későn keltem, és későn tudtam az íráshoz kezdeni. De attól még ma itt van, és majd este is jönni fog egy, olyan 7-11 óra között majd valamikor. A részhez különösebb hozzáfűzni valóm nincs, szeretlek titeket, jó olvasást.:)
U.i.: Köszönöm a jobbulás kommenteket, de igazából nem vagyok beteg, csak kivizsgálásokra járok. De azért jól estek, köszönöm szépen.<3

                                                                              ~


-Jézusom, Berta. Te fizetsz ezért neki? -ebben a pillanatban fagyos lett köztünk a levegő, mintha megállt volna még az óra is, de ez persze nem így volt. Néha megkérdőjelezem azt is, hogy Lou kijárta a 8 általánost. Honnan ez a logika? Vicces.
-Öhm, ezt miből gondolod? -kérdeztem meg végül, amikor feleszméltem a döbbenetből.
-Hát... a kijelentés.. a jó színészkedés... most tényleg ez van?
-Ez csak egy baráti szívesség tőle. Soha sem fizetnék senkinek ezért.
-Bocsánat, de annyira megleptél... istenem, de hülye vagyok. -röhögött fel kínjában.
-Nem baj, így szeretünk. -megöleltem, aztán kiment. Kicsit még néztük a tévét, aztán kikapcsoltam, követte ezt a lámpám is, és síri csendben, sötétben ültünk. Épp jó éjt akartam kívánni, amikor is ő megelőzött.
-Tényleg az övé volt az ötlet? -kérdezte nevetve, aztán lebújt a takaró alá úgy, hogy csak a feje maradt kint. Követtem a példáját, és közben magyaráztam.
-Igen. De nem tudom, hogyan. Ha rólam van szó, vagy akárki másról, olyan fantázia van, mint senki másnak. -nevettem fel én is.
-Hát azt most láttam.
-Néha tényleg elgondolkodom azon, hogy hány éves is lehet valójában. Na, jó éjt.
-Jó éjt. -belepuszilt a nyakamba, átkarolta a derekam és aludhattunk is. Nem ment egy könnyen, de csak sikerült álomba ringatnom magam.
Felkeltem, és egy üres, sötét szobában voltam. De nem voltam egyedül. Itt volt még Jeremy, Harry és Louis is. Először Louishoz mentem oda.
-Mi történt itt? -nem értettem, mi folyik itt, miért vagyunk így, egy ilyen helyen és hogyan kerültem én egyáltalán ide?
-Rosszat cselekedtünk. Most ezért fizetünk meg. -hangjában semmi érzelem nem volt.- Nem szabadott volna ezt az egészet kitalálnom. Itt a jót tanítják meg. Azt, hogy hogyan kerüljük el az ezekhez hasonló gondolatokat. Csak kövesd a többieket, és minden rendben lesz. -csak mondta, és mondta. Mint egy gép. Amiből valami kiölte az összes érzelmet, csak a bűntudatot nem. Sosem láttam ennyire komolynak, megbánónak és kifejezés nélkülinek.
-És akkor ott mi lesz? Kiölik belőlem is az érzéseket? -kérdeztem kétségbe esve.
-Hidd el, az a legjobb. Mindegyikünk számára. Nem szabad többet érzelmet kimutatnunk. Azzal csak megbántjuk egymást. Ami nem helyes.
-És akkor mi lesz a szerelemmel Lou? Hol marad Eleanor?
-A szerelem a legrosszabb dolog, amit egy ember érezhet. Tönkretesz, ha úgy adódik. Eleanor sem érdemelte meg, amit tettem.
-De hát nem tettél semmit!
-Ne légy ilyen heves. Ez túl nagy érzelem kimutatás.
-Az egészet úgy mondod, mint egy betanult szöveget egy robot! Nem lehet kiölni az emberekből az érzelmeket! Azok tesznek miket emberré!
-És azok tesznek minket tönkre is. Az emberség ártalmas.
-Ezt te sem gondolhatod így...
-Csak kövesd a többieket. -és eltűnt. Elpárolgott. Elszivárgott. Mint egy robot szellem! Nem hiszem el, hogy elhoztak egy olyan helyre, ahol elveszik az utolsó dolgot, amiben biztos vagyok. Hogy ember vagyok! Hogy létezem és érzek! Egy könnycsepp legördült az arcomon. Gyorsan letöröltem, és mentem Jeremyhez.
-Mi történt, Jer?
-Nem szabadott volna ezt tennünk. Én sokszor csinálok ilyet, de tudom, hogy nem helyes. Most itt az alkalom, hogy helyre hozzak mindent. Mindent amit elrontottam.
-Nem. Te is tudod, hogy mindent csak jó célból csinálsz. Hogy a többiek boldogok legyenek. Hogy megtalálják a rendes párjukat. Azért csinálod, mert szeretsz színészkedni és mert szeretnéd, ha másoknak jó lenne. A cél szentesíti az eszközt, Jer!
-De az eszköz nem helyes. Sosem volt az. Így nem lehet szentesíteni. Csak a helyes dolgok lehetnek szentek. És azért jöttem, hogy visszatérjek a jó útra. Ahol minden helyes. -a hangja gépies volt, és a szöveg is mint egy betanult szöveg. Egy az egyben, mint Louis. Mi történt velük? Nem lehet, hogy ez történjen velük.. mi lesz velem? Nélkülük nem tudok semmit sem tenni. Jeremy is eltűnt. Utolsó reményemben Harryhez fordultam.
-Csak azt ne mondd, hogy te is olyan lettél, mint ők. -néztem rá könyörgő, könnyes szemekkel. Nem érkezett válasz. Csak állt, mint egy szobor. Mint egy kikapcsolt gép!- Kérlek mondd, hogy nem lettél te is olyan! -mondtam ezúttal kicsit hangosabban. Még mindig nem válaszolt.- Könyörgöm szólalj már meg! Nem lehetsz te is egy érzelem mentes gép! -üvöltöttem fájdalmamban, és annyira, de annyira fájt mindez, hogy elkezdtem sírni. Sőt, szinte már bömböltem. Összerogytam Harry előtt, kezembe temettem az arcom és fájdalmasan sírtam. Ekkor lehajolt hozzám, megfogta az állam, és maga felé fordította.
-Nem, ne sírj. Kérlek ne. -hangja lágy volt, szerető és aggódó. Csodálkozó szemekkel meredtem rá, és mikor megláttam egy könnycseppet a szemében, olyan szorosan öleltem meg, mint még soha. Nem lett robot! Nem ölték ki belőle az érzelmeit! Ahogy a vállába fúrtam a fejem és megéreztem az illatát, még jobban rám tört a sírás. Azt hittem, mindegyikőjüket elvesztettem. Azt hittem, hogy itt a vége mindennek. De Ő itt volt. Itt volt, és engem ölelt.
-Ez hogy lehet? Mi történt? -nyogudtam meg egy kicsit.
-Hiba volt, amit cselekedtem, belátom. De nem hagytam, hogy kitöröljék az érzelmeim. Azt nem tudtam volna elviselni, hogy elfeledem az irántad érzett szerelmemet. Egyszerűen nem hagytam. És ezért ideküldtek. Örökre.
-Istenem, Harry. Én annyira.. annyira sajnálom. -tört ki ismét belőlem a sírás.
-Jaj, ne. Kérlek csak ezt ne. Ne sírj. Sosem haragudtam. Sosem. -suttogta a fülembe. Letörölte a könnyeim, aztán lágyan megcsókolt.
-Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek, Harry.
-Én is, Berta. Én is. -belebújtam az ölelésébe, kezdett hideg lenni.
-Miért van ilyen hideg? -kérdeztem meg egy öt perc múlva. Szinte már majdnem megfagytam.
-Minden érzelem hullám után jön valami, ami megpróbálja elfeledtetni, hogy mit is jelent érezni. És amikor már majdnem feladod, eljönnek érted, hogy elvigyenek valahova, ahol kiölik belőled az utolsó érzelmeket is.
-De.. de akkor te hogy lehetsz itt? Nem jöttek még érted?
-De. Már nagyon sokszor. Mindig azt hitték, majd most feladom. De sosem adtam fel. Sosem voltam képes elfelejteni, mennyire szeretlek. És így mindig itt kellett hagyniuk. De most már itt vagy, így soha, de soha nem vihetnek el. -megpusziltam és megpróbáltam aludni. Nem ment. Arra nyitottam ki a szemem, hogy egy ajtó kinyílt és valami iszonyatosan erős, fehér fény jön onnan, egészen hozzánk, a sötét szoba legvégébe. 5 nehéz fegyverzetű őr lépett elénk.
-Berta Lenorz? -kérdezte az egyik, gépies, ismerős hangon.
-Igen.
-Velünk kell jönnie.
-Mi? Nem! Nem! Nem megyek magukkal! Nem adtam fel! Sose fogom!
-Most nem számít, hogy feladtad-e vagy sem. Velünk kell jönnöd. -szólalt meg, ez is ismerős, gépies hangon.
-Nem megyek!
-Berta muszáj lesz. Te indítottad ki ezt az egészet. Velünk kell jönnöd. -egy harmadik, még ismerősebb hang szólított fel, hogy menjek. Megráztam a fejem és karba tettem a kezem. Ekkor levette az első a sisakját.
-Gyere velem, Berta. -nem hiszem el! Végig ő volt! Végig ő akarta, hogy senkinek se ártsunk!
-Liam?! -hangom halk volt, döbbent és erőtlen. Kihasználták az alkalmat, karon ragadtak a többiek és elkezdtek a fehér fényes szoba felé vinni. Mikor feleszméltem, már majdnem ott voltam.
-Harry! Harry! Kérleeeeeeek! Szeretlek, Harry! -de ekkor bezárták a szoba ajtaját, és Harry a másikban maradt. A túloldalon. Kétségbeesetten tapadtam az ajtóra, és próbáltam erős maradni. Nem sikerült, újra sírni kezdtem. Ütöttem az ajtót, át akartam menni. Oda akartam bújni hozzá, hogy soha többet ne engedhessem el. De valaki felkapott és a szoba közepére vitt. Egy olyan szobába kerültem, ami egy kísérleti labor, kórházi szoba, műtő és egyben egy luxus lakosztály is. Az összes fal és bútor fehér, az emberek fehér ruhákban vannak, fehér sisakkal. Senkinek sem látszik az arca. Egyedül csak Liamé, és csak az ő 5-ös csapata van sötétkék kommandós ruhában. Egy asztalra ültettek és megvizsgáltak. Amikor látták, hogy semmi bajom, átvittek a szoba műtő részébe. Nyugtatót adtak, de amint a késért nyúlt valaki, én felpattantam, és a Harry szobájához vezető ajtóhoz siettem. Nem tudtam kinyitni. Zárva volt. Ütöttem, és üvöltöztem, hogy engedjenek ki. Odajött ismét az a csapat, aki behozott és nyugtatni kezdtek.
-Ezek az érzések károsak. Rossz hatással vannak rád és Harryre is. Vele nem tudunk semmit csinálni, amíg nem látja, hogy te is beadtad magad. -szólalt meg valaki és levette a sisakját. Niall volt az.
-Niall?! Hogy tehetted ezt? Te is tudod, hogy én sokkal többet szenvedtem miatta, mint ő miattam! Te vigasztaltál! Most meg kiölnéd belőlem az érzelmeket?
-Én sem érzek már semmit, csak megbánást és bűntudatot. Elég ezek. Hidd el, mindenkinek sokkal könnyebb így. Ugye, srácok? -ekkor levették a maszkokat, és ott állt előttem Liam, Niall, Louis, Zayn és Jeremy. Ők akarnak belőlem gépet csinálni.
-Nem! Akkor sem fogtok belőlem érzéketlen gépet csinálni! Nem hagyom. Sosem! Sose adom fel az érzéseim! -ennyit tudtam csak mondani. Valaki befogta a számat és szép lassan csak egy nagy fehér foltot láttam, semmi mást. Mikor ismét jó volt a látásom, egy cellában voltam. Láncokkal nekikötözve a kerítésnek. Láncok?! Nem vagyok vadállat!
-Harry! Jeremy! Louis! Valaki... -de senki sem válaszolt. Elém lépett egy katona, és kinyitotta a ketrecem.
-Örülök, hogy felébredt, Miss Lenorz. Most kezdjük az átalakítást. -leszedte rólam a láncokat, és egy barna szobába kísért. Minden modern volt. Olyan, amit még soha nem láttam. Terep színű bútorok, barna falak és számomra teljesen értéktelen kütyük, amiknek a jelentőségét sem tudom. Egy női átalakító csapat lépett be rajta, amikor a katona kiment. Csak egy köntös volt rajtam.
-Azt kérlek vedd le. -szólt oda rögtön az egyik. Megráztam a fejem.- Mondom vedd le.
-Nem! -állítottam akaratosan.
-Nekem így is jó. Lányok, vegyétek le róla. -elindultak és hozzám léptek. Nem tudtam ellenszegülni, ugyanis nagyon erősek voltak. Ketten lefogtak, a harmadik pedig leszedte rólam. Ott álltam előttük, anyaszült meztelen. Kellemetlen volt. Levették a méreteim, aztán felfektettek egy asztalra. Kiszépítették a testem minden egyes pontját. Amikor végeztek, egy varró nő jött be az új ruhámmal. Fekete szűk szárú gatya, valami fura anyagból, amilyet még sose láttam, barna testhez simuló póló, és barna csizma. Felvettem, és miden pont jó volt. Hisz ezért vették le a méreteim. Nem értettem mi van. De nem szerettem volna ellenkezni. Átkísértek egy szobába, ahol három kúp alakú üvegcse volt, ember méretű. Mind a plafonon túlra ért. Ott volt az előbbi katona.
-Mi folyik itt? Miért nézek ki így és miért hoztak engem ide? -kérdeztem ingerülten.
-Ez a megtörésed első napja. Mostantól kezdve az én szabályaim szerint játszunk és addig leszel mindezzel kínozva, míg fel nem adod az érzéseid.