37.fejezet

Bocsássatok meg, nem így készültem, de így jött ki. Előző héten nem tudtam írni, mert kb 1 órákat voltam otthon, hétvégén el kellett utaznom és így sok dolgom meg tanulnivalóm maradt tegnap-tegnapelőttre. De mostantól ismét visszatérek, és ezentúl jelezni fogom ha késik majd a rész. Azért köszönöm a véleményeket, jól estek és mosolyogtam rajtuk. Jó olvasást!:)

                                                                                    ~


-Azt hiszem, van egy ötletem. - Louis felém fordítja fejét és várja, hogy folytassam a mondatot.- Ugye tudod, hogy miből indult az egész vita?
-Persze. A féltékenységből. Azaz, inkább Adamből.
-Úgyhogy mi a gyenge pontja? -nem akartam én kimondani, szívesebben vezettem rá.
-A féltékenység.... A féltékenység! -kiáltja végül fel. Nem is értem, hogyan gondolta. A féltékenység a gyenge pontja? Most komolyan? Ez.. ez mi? Csak a kezembe temettem az arcom és nevetve megráztam.- Akkor... akkor ha nem az, akkor mi?
-Vagy inkább, ki? -segítettem be neki egy picit. Eltartott pár másodpercig, míg leesett neki, mit is mondtam. Kicsit néha megkérdőjelezem a korát, de mindegy.
-Te! Te vagy a gyenge pontja. -bólintok, kicsit határozatlanul, mert nem vagyok benne teljesen biztos.- És akkor most mit akarsz ezzel csinálni?
-Nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy ez egyáltalán így van-e. Csak.. csak abból indultam ki, hogy mennyire felhúzta magát azon, hogy esetleg valaki más is érdeklődik irántam. Ami persze nem igaz, de az most nem fontos.
-Szerintem igazad van. Ha nem lennél számára ilyen fontos, akkor nem ment volna el érted Budapestre, és nem akart volna féltékennyé tenni Ginával, valamint nem akadt volna ki Adamen. És senki más miatt nem viselkedett még így. Egyértelműen te vagy az.
-És akkor mit kezdjek ezzel?
-Hát figyelj. -annyira figyelek rá, mint még soha senkire, de csak azért, mert azt hittem, hogy olyan halkan beszél, hogy nem fogom hallani. Ugyanis semmit sem hallottam.
-Figyelek, mondjad. -szólalok meg végül egy 5 perc csönd után.
-Szerintem tedd féltékennyé. Úgy tesz, mintha közömbös lenne irántad, de engem nem verhet át. Szerezz magadnak valami srácot és utána meg majd ha eljön az ideje, mondom tovább. -bólintottam, majd jó szorosan megöleltem.
-Köszönöm. -súgtam szorosan a fülébe, olyan halkan, hogy még ő is alig értette. Megveregette a fejem, mint egy kisgyerekét, aztán kisétált. Egyedül hagyott a gondolataimmal. Szörnyű. Szerdáig találnom kell valakit, aki a zugból van. Zugnak hívjuk a helyet, ahol táncolunk. Azt a raktár épületet. De azzal csak annyi baj van, hogy akkor ott új vagyok és rögtön balhét okoznék. Na nem számít. Valamit valamiért.
Pár óra gondolkodás után rájöttem, hogy semmiképp sem a csapatból kell választanom, így szerdán kell találnom valakit. Csak egy kopogtatás zavart meg engem. Nem tudtam ki lehet.
-Beszélhetünk? -kérdezi és a hangból rögtön felismerem. Harry. Harry volt az.
-Persze, gyere csak. -összerendeztem a gondolataim és felültem az ágyon. Megállt az ágyam előtt, le sem ült. Azaz gyors lesz. Remek.
-Szerintem ennek, bármi is van most köztünk, vége. -hangja rideg volt, semmi érzés nem hallatszott belőle, tekintete fagyos volt és megjelenése szigorú. Mint aki nem tűr ellenvetést. Még jobb.
-De Harry, én...
-Nincs de. -fojtotta belém a szót. Csak annyit akartam pedig, hogy szeretem.
-Én szeretlek. -csúszott ki végül, amikor szigorú tekintetével már percek óta próbálta megtörni az enyémet. De nem engedtem. Nem is fogom.
-Nem érdekel. Ha nem voltam elég érthető a szerintem kifejezés miatt, akkor most kimondom kerek perec. Szakítok veled. Kész, vége. Nem csinálom többet. Nem futok többet utánad. Ennyi volt.
-Te miről beszélsz? Egyetlen egyszer futottál utánam, akkor is csak a saját hibád miatt! Mert hagytál engem elmenni! -háborodtam fel rögtön. Az arcvonásaim megfeszültek.- Egészen addig én futottam utánad, amit persze te le se szartál, inkább csőröztél a kis Ginával! Ha valakinek lehetne ezt a mondatod mondani, akkor az én lennék és nem te! Ha most viszont ennyitől úgy gondolod, hogy ennek, ami köztünk van, vége, akkor sosem szerettél igazán! Én megbocsájtottam neked, hogy tönkretetted a nyaram, hogy a többieket ellenem fordítottad és hogy miattad kellett majdnem egy hónappal előbb hazamennem! És tudod miért? Mert szeretlek és mindig is szerettelek! Te viszont egy kurva féltékenységi roham miatt rögtön dobsz! -az arcvonásaim és én is megenyhültem és folytattam- Szerinted ez így helyes? Itt marjuk egymás érzéseit, pedig nem kéne.
-Csak te marod a saját érzéseid. Ennek vége. -szem rebbenés nélkül végighallgatott majd kisétált ennyivel. Hát, ott sokkolódtam le. Nem tudom mennyi ideig állhattam ott mozdulatlanul, de nagyon sokáig, ugyanis Eleanor jött fel szólni, hogy vacsora van. Azta. Körülbelül 4 körül beszéltem Harryvel. 6 óra van. A sokk teljes volt.
-Nem vagyok éhes. -ültem le végül zavarodottan.
-Mi a baj? -odaült mellém és simogatni kezdte a hátamat a gerincem mentén.
-H-harry... szakított, és.... a sokk.... én ezt nem bírom. -kibuggyant egy könnycsepp, gyorsan letöröltem és kitöröltem inkább a gondolataimból Harryt.- Én most nem eszek veletek, ha nem baj. Nem vagyok éhes. -Eleanor bólintott aztán kisétált. Pár perc múlva Danielle jött fel.
-Na ez az, amit nem fogsz csinálni! Lejössz enni. Most! -igen, ő mindig is erőszakosabb volt. Talpra állított a padlóról, még ha kilátástalannak is tűnt. Eleanor pedig az egyetértő módszert választotta, aki csak vigasztal.
-Danielle, én köszönöm, hogy így törődsz velem, de nem vagyok éhes..
-Nem-nem. Enned kell.
-Nem, én tényleg nem vagyok éhes. -megrázta a fejét, majd a kezét nyújtotta.
-Csak úgy érzed. Na, gyere.
-Figyelj, Dan. Most akkora a gyomrom, mint egy dió. Egy falat sem menne le a torkomon.
-Jó, de egy óra múlva visszajövök, és akkor muszáj lesz enned. -bólintottam, aztán visszadőltem az ágyra. Kicsit elszundítottam, Dani keltett fel.
-Letelt az egy óra, nyomás enni. -felpattantam és lesiettem. Minél hamarabb túl akartam rajta lenni. Összedobáltam különféle müzlit egy tálba, öntöttem rá tejet.
-Így jó lesz? -nyújtottam Danielle felé.
-Tökéletes. -bekanalaztam egy falatot, miközben felfele indultam. A lépcső tetején Harryvel futottam össze. Úgy látszik ő sem vacsizott a többiekkel. Kicsit félre akartam állni, de ő már neki is ütötte a vállát a vállamnak, mintha ott sem lennék. Elindult lefelé, én meg elvesztettem a lökéstől az egyensúlyom, így az egész kajám tartalma a ruhámra borult én meg nekiestem a falnak.
-Kösz, bunkó. -halkan mondtam, de megfordult.
-Szívesen, béna. -gúnyos vigyort erőltetett, tovább sétált. Letöröltem a felsőm, aztán visszamentem újratölteni. Szerencsére nem volt ott, így gyors voltam és felrohantam. Azt hiszem, ennél rosszabb nem is lehet köztünk a viszony.
*Szerda*
Az utóbbi három napban egyre csak távolodtunk Harryvel. Igaz, az érzéseim nem változtak, sőt, szinte minden percben egyre jobban akartam megcsókolni, megérinteni, de nem lehetett. Szinte még csak egy légtérben sem tudtunk lenni, mert akkor vita alakult ki, azt meg a többiek szívták meg. Így kerültük egymást és felosztottuk, hogy ki mikor kajál a többiekkel. Remek volt. Ma végre mehetek edzésre, amit alig várok. A cuccomat pakoltam és öltöztem, amikor Louis jött be.
-Tudod már, hogy mit fogsz tenni ma, ugye?
-Igen. De kezdek belefáradni ebbe a sok veszekedésbe.
-Hát még mi. Az egész ház tiszta feszkó, és ezt mi sem bírjuk már sokáig. Gyorsan kell tenned valamit, hogy úgy érezze, tényleg végleg elvesztett téged.
-Tudom. Na mennem kell. -megöleltem, aztán rohantam a raktár felé. Utolsóként érkeztem, már szinte minden csapat próbált. Gyorsan átvettem az edző ruhám és beálltam a többiekhez.
-Oké, mindenki itt van, kezdjük! -csapta össze a tenyerét Adam és beindult a zene. Bemelegítettünk, majd elkezdtünk egy mindenkinek új koreográfiát tanulni. Amikor egy olyan részhez értünk, hogy trükköket kel csinálni, kicsit látszott a csapaton, hogy nem olyan hajlékonyak, mint mondjuk én. Ezért mindenkinek segítettem kicsit nyújtani. Amikor az utolsó lányhoz értem, kicsit beszédbe elegyedtem vele. Ő volt az utolsó reményem. Terpeszben ült, kezét a kezem tartotta és húztam, hogy nyúljon a háta, lába és dereka.
-Figyelj, Farah.
-Igen? -nézett fel.
-Nem tudod, kinek nincsen barátnője innen? Mármint nem a csapatunkból, hanem a többiből.
-Nem úgy volt, hogy van barátod? -nézett rám kicsit érdekes fejjel. Az erőlködés és a csodálkozás keverékével.
-De, de csak volt. Még aznap szakítottunk, amikor ide bekerültem. -bólintott majd gondolkozni kezdett.
-Azt hiszem, tudom, kiknek nincs. -szép lassan visszaengedtem, majd felsegítettem. Ekkor kértem, hogy menjen le állásból hídba, lassan. Megfogtam a derekát, és mielőtt még leért volna a keze, megtartottam. Így lógott, mint egy félig kész híd.
-Na mutasd nekem, névvel együtt.
-Jeremy, a 26-os csapatból. -egy sötétbarna, borzos hajú fiú volt, körülbelül velem egyidős.
-Várj. Ő jó fej?
-Ja, mindenki jó arcnak tartja.
-Lehet tőle szívességet kérni? Most ne válaszolj, mert akkor nagyon rossz lesz a levegő vételed. Már így is sokat beszéltél így. -ahogy mondtam, csendben maradt, majd amikor felhúztam, kifújta magát és folytatta.
-Általában mindent megcsinál, amit kérnek tőle. Biztosan. Miért?
-Mert megkérném, hogy játssza el, hogy a fiúm.
-Azt biztos megcsinálja. -röhögött fel.
-Miért? -egész végig az ő mozgását figyeltem, pedig Farahval beszéltem.
-Mert imád színészkedni, és tud is. Főleg, ha csajok kérik.
-Aha. Köszi. -biccentett, majd folytattuk a próbát. Kicsit én is lenyújtottam magam és beálltam. Az óra után gyorsan öltöztem, és odaszaladtam hozzá, mikor kész voltam.
-Hé, várj! Jeremy! -megfordult, de kicsit döbbent volt a tekintete.
-Honnan tudod a nevem?
-Farah mondta. Beszélhetünk?
-Persze. Mi kéne?
-Honnan tudod, hogy szeretnék valamit? -ezúttal én néztem rá kérdőn.
-Ha Farah ajánl, akkor biztos kell valami. -óvatos mosolyra húzta a száját, ami meg kell hagyni, csodaszép.
-Jó, igen. Tényleg kéne. Ez egy nagyon nagy szívesség lenne, és nem tudom, hogy meddig tartana...
-Nem baj. Lökjed, majd meglátjuk, vállalom-e.
-Hát.. izé.. el kéne játszanod, hogy a fiúm vagy. -most szélesebb mosolyra húzta a száját.
-Ez nem is olyan nagy szívesség. Benne vagyok. Most ráérsz? Megbeszélhetnénk mindent.
-Persze. Menjünk. -átkarolta a vállam és a közeli kávézó felé vettük az irányt. Mindketten rendeltünk egy jó nagy kávét, és beszélni kezdtünk.
-Tehát Berta. Miért is kéne ezt eljátszanom?
-Hát ez úgy volt, hogy a barátom totál féltékeny volt, és mikor egy kibékülésnél felhívott Adam, és felvettem és beszéltem vele, totál kiakadt, azután nem beszéltünk, kértem, hogy találkozzunk valahol, ott vártam, de nem jött, utána még jobban összevesztünk ezen és végül dobott. És ez abból indult, hogy Adamre volt féltékeny. És a legjobb barátja szerint még mindig szeret, csak túl makacs és túl nagy az egója ahhoz, hogy kibéküljön velem. Ja, és azt kihagytam, hogy egy házban lakunk és majdnem lelökött a lépcsőről.
-Hű. Már bocsi, de kicsit elmebeteg, nem?
-Nem, csak elborult az agya Adam miatt.
-Szerintem is kicsit aggódnod kéne miatta. Láttam, hogyan néz rád. Még senkire nem nézett ilyen sejtelmesen és megigézve, mint rád.
-Mi? Adam biztos nem..
-Hinned kéne nekem. Régóta ismerem már, és figyeltem ahogy edzedted a tanítványait. Ahogyan ő is. De ő teljesen máshogy. Szerintem vigyázz vele.
-Hogy mi?