35.fejezet

A kommentjeitek megmosolyogtatnak. Annyira aranyosak vagytok, hogy még így is itt maradtok velem.:) Na de ígéretemhez híven, most jön a kövi, és holnap is tervezek újat. Úgyhogy jó olvasást!

                                                                         ~


Szeptember közepén Harryvel elmentünk a magántanáromhoz, hogy kicsit összeismerkedjünk még mielőtt belekezdenénk a tanulásba. Hát igen. Az utolsó évem a gimiben elmarad, helyette a világ legjobb fiújával és barátaival töltöm álmaim városában egy magán suliban.  A tanárom egy 30 év körüli nő, nagyon kedves és fiatalos. Angol származású, de leginkább csak magyarul beszéltünk, Harry legnagyobb pechére.
-Sziasztok. Mira vagyok.
-Szia. Berta vagyok, ő pedig Harry. Nézd el neki, ha nem válaszol, de ő nem tud magyarul.
-Rendben. Semmi probléma. -leültünk a kanapéhoz és az otthonomról beszélgettünk. Azután pedig a régi sulimról, majd magamról. Körülbelül úgy éreztem magam, mint egy pszichológusnál, de különösebb bajom nem volt. Olyan 3 órán keresztül csak beszéltünk, végül mindkettőnknek mennie kellett már, így elköszöntünk és haza jöttünk Harryvel. Útközben arról kérdezgetett, hogy miről is folyt pontosan a beszélgetés. Szegény semmit nem értett belőle. Elmagyaráztam neki mindent.
-És az utolsó órában pedig rólam kérdezgetett pár dolgot. Nem akarunk inni egy kávét?
-Jó, igyunk. Úgy is kell még nekem is az energia. -a többieknek is vettünk végül, majd ténylegesen hazaindultunk. Amikor beestünk végre, üres volt a ház. Az órára néztem.
-Harry! -üvöltöttem, mert ő már a konyhában volt. Nem tudom mit keresett ott, de ott volt.
-Igen?
-Fél négy van. A többiek már egy órája elmentek. -kicsit láttam, hogy gondolkozik, majd az órára kapja a fejét.
-Basszus! -felkapta a cuccait, adott egy gyors csókot, majd kiment és én csak azt láttam, ahogy a nagy, fekete Range Roverrel elhajt. Hát elkéstünk. Szép komótosan leszedtem magamról a cipőm, felvonszoltam magam a szobámba és bedőltem az ágyba. Reggel 7 óta fent voltam, és még mennem kellett tovább. Kicsit lehunytam a szemem, gondoltam, 10 perc pihi nem a világ vége. Aha. Csak elfelejtettem, hogy ébresztő nélkül tuti, hogy nem fogok felkelni. Hát így is lett. Niall ébresztett fel.
-Igen? -nyomtam a fejembe egy párnát.
-Berta ébredj. 5 óra lesz 10 perc múlva. Menned kell.
-Mi? -olyan lendülettel ültem fel, hogy majdnem legurultam az ágyról- Te ezt honnan tudod? 5 lesz?
-Bizony 5 lesz. És Harry küldött, mert ő még nem végzett, és te meg nem vetted fel a telefonod.
-Ó. Oké. Köszi. -gyorsan megnéztem magam a tükörben. Hát, kicsit elaludtam magam. Niallt kiküldtem, és átvettem valami megfelelő ruhát, megigazítottam a sminkem és rohantam le. A konyha pultról felkaptam a kávém.
-Szia Niall. -becsaptam az ajtót és rohanni kezdtem. Nagy nehezen odaértem a válogatásra.
-Helló, Berta Lenorz vagyok. -a biztonságis biccentett, azaz mehettem. Kaptam a bejárat után egy VIP kártyát, amivel kedvemre rohangálhattam. De nem sok időm volt öltözőt keresni, így bevágtam magam az elsőbe, amit találtam. Már csak egy-két lány igazgatta magán a ruhát és sminket. Olyan gyorsan öltöztem, mint még soha. Ezután csak a tömeget követve mentem a színpad felé. A függönyök mögött álltam és várakoztam, mikor bemondták a nevem. A nagy terem, tele ülésekkel, szinte üres volt. Csak a zsűri volt meg egy-két segéd táncos. Elindult a zene, aztán táncolni kezdtem. Életemben nem táncoltam még ekkora színpadon. És elég rég is táncoltam. De elhatároztam, hogy most megcsinálom. Elég kemény válogatás folyik itt ahhoz, hogy bekerülj a legnevesebb tánc suli csoportjainak egyike közé. Itt nincs más képzés, csak tánc. És azt hiszem, ez volt régen is az álmom. Most megcsinálom. Nem ér semmit ehhez az érzéshez képest az a régi történet. Nem volt ehhez fogható érzésem azóta, amióta először színpadra álltam. De akkor csoportban voltunk. Most viszont egyedül voltam. És csak engem figyeltek. Csak és kizárólag engem. Amikor vége lett a számnak, meghajoltam és lejöttem. Besiettem az öltözőbe, átöltöztem, majd visszamentem a nagy színház terembe, hogy meghallgassam azok nevét, akik bekerültek. Hangos tapsok követték a neveket. Kezdett elveszni a reményem.
-És az utolsó bekerült diák.... Aya Martins. Gratulálunk nektek, hétfőn találkozunk ugyan itt, ugyan ekkor. A többieknek pedig köszönjük, hogy eljöttek. Jöjjetek jövőre is! -csalódottan néztem fel. Amióta itt vagyok, és tudom, hogy lehet ide jelentkezni, csak erre készültem. Ez volt minden, amit teljes szívemből szerettem volna megcsinálni. De ennyi kiváló táncos közül, hogy is gondoltam, hogy bekerülhetek ennyi kihagyással? A többiek biztosan nem hagytak ki 7 évet. Én viszont igen. Kicsit könnyes volt a szemem,  de letöröltem és nem álltam fel a tömeggel. Nem szeretek nyomorogva kisétálni. Ha kimegyek, akkor megyek és nem tötyögök. Amikor már az utolsó emberek is kiszállingóztak, felálltam és kisétáltam. Az ajtóban azonban megállítottak.
-Hé, csajszi! Berta, igaz? -egy számomra teljesen idegen hang volt.
-Igen. Ki vagy? -megfordultam és az egyik segéd táncost láttam magam előtt. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat.
-Adam vagyok. Szeretnék veled beszélni. -megráncoltam a szemöldököm. Furcsa volt ez nekem. Nem olyan volt a stílusa, mint amilyennek egy ilyen suliban kéne lennie. Teljesen más volt. Amolyan különc.
-Miről? A meghallgatás véget ért, én nem kerültem be, azaz nem is jövök, nincs számomra új infód. -felkuncogott, majd egy széles mosollyal nyújtotta a kezét nekem.
-Hidd el, tudok neked újat mondani. És mutatni is. Gyere velem. -kicsi töprengés után végül megfogtam a kezét és követni kezdtem. Aztán mikor kivezetett az épületből, elengedtem a karját és csak mellette sétáltam. Nem ismertem a környéket, ő pedig csak vitt magával. Közben beszélgettünk.
-És miért szerettél volna bekerülni?
-Talán mert szeretek táncolni?
-Na ezt nem gondoltam volna! -mondta cinikusan én meg kicsit felröhögtem.- Na, most komolyan. Miért pont ide jelentkeztél?
-Mert itt vannak a legjobb tanárok. És a legtöbb lehetőség táncolni.
-Tévedsz. Az a suli a sznoboknak van. Tele van felfújt, önelégült barommal, akik a világ közepének érzik magukat. Ami persze a táncukon is látszik. Te nem vagy odavaló.
-Mi? Miért?
-Mert neked nem szabad ilyen korlátokhoz kötnöd magad. Ott minden úgy van, ahogy mondják. Nem viheted bele magad, a stílusod, a lépéseid, az érzéseid. Csak azt, amit ők mutatnak. Az egész hely csak egy rakás szabály, felszínesség és pontosság. Nem beszélve a bunkó, beképzelt diákokról, akik ha valakik csak egy kis érzelmet is mutatnak, rögtön kitagadják, leoltják és nem hagyják békén. Ha rám hallgatsz, be nem teszed oda többet a lábad, és örülsz, amiért nem jutottál be a sok marha mellé. A tánc rég nem arról szól, amit ők csinálnak. Hanem arról, amit, mondjuk te is csinálsz.
-Hű. De ha te ennyire utálod, akkor miért jársz oda?
-Ez egy egészen egyszerű ok. A szüleim azt akarták, profi táncos legyek, tele külsőséges dolgokkal és pontossággal. Ők sem az érzelmekre alapoznak. A házzasságuk is csak egy kész vicc. Ugyanis mindketten ide jártak. És ott kiölik az emberből az érzéseket, ha nem figyel.
-Ó. Sajnálom. És miért is hívtál magaddal?
-Ne sajnáld. Kárpótolnak a barátaim, akikkel táncolok rendesen. És azért hívtalak, mert rögtön felfigyeltem, már csak a zenédre is. Különleges volt, ahogy a táncod is. Nem sok ilyet látok egy ilyen válogatón. Gondoltam, megmutatom neked, hogy milyen is egy igazi tánc suli. -ezután kicsit elkezdtünk magunkról beszélni, majd egy nagy, raktár épület előtt megálltunk. Kívülről nem volt szép. Sőt, talán még csúnyább volt, mint bármelyik másik ilyen. Ez egy lepattant környékén volt Londonnak, és egy régi gyár épület volt, szerintem. Aztán ki tudja?
-Itt is lennénk. Ja, és egy valamit meg kell ígérned. Ha belépsz, és bárhogy is jössz ki, nem szabad erről a helyről senkinek sem beszélned. Oké?
-Ühüm. De miért?
-Mert ez egy titkos suli, csak versenyeken jelenik meg egy-egy csapatunk, de így bejelentve nincs. Konkrétan, mintha nem is létezne, de mégis. És ebben ez a lényeg. Senki nem ismeri a csapataink, senki nem tud rólunk semmit és senki nem talál meg minket. -beléptünk az épületbe, és mintha ez a lepukkant hely hirtelen egy csodás teremmé alakult volna. Eközben csak kicsit felújították. Kicsit. És tele volt táncosokkal.
-De hát akkor honnan ez a sok táncos? És miből volt erre pénz?
-Mint mondtam, senki nem talál meg minket. Akkor ebből az következik, hogy mi találunk rájuk. Minden tanár egy-egy tánc iskola diákjai között van. És a válogatókon keresünk ilyeneket, mint te. Aztán ha nem sikerül, akkor versenyeken is szoktunk. De persze nem más csoportjából, hanem aki nincs sehol, de mégis szeretne. A pénz meg nem fontos. -Hű. Ez a hely káprázatos volt. Körbevezetett és egy csomó embernek bemutatott. Azt hiszem meg van a hely, ahol táncolni fogok. Csak hogyan mondjam el Harrynek? Nem szólhatok a helyről semmit sem. Aaaaa. És ekkor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Harry neve villogott.
-Bocsi, ezt muszáj felvennem. -kicsit arrébb álltam, majd a fülemhez emeltem.- Szia.
-Szia. Hogy ment? Miért nem vagy itthon?
-Hát nem választottak be. De nagyon nem is bánom. És azért nem vagyok otthon, mert egy barátommal eljöttem sétálni. Most találkoztunk és kicsit beszélgettünk.
-Ki az új barátod? -a hangja most nem volt olyan vicces, kedves, mint szokott. Inkább kicsit aggódó.
-Adam. És nyugi, nem lesz semmi baj.
-Érted menjek? Érted megyek.
-Ne, Harry! Nem kell. Mint mondtam, nem lesz baj.
-Biztos?
-Igen. Na mennem kell, szia.
-Szia. -eltettem a Táskámba, majd visszamentem Adam mellé, aki engem figyelt.
-Menned kell? -kicsit sajnálkozó volt a tekintete, de amint megráztam a fejem, felcsillant.- Na, és mit szólsz?
-Milyen áron lehet bekerülni?
-Ha havonta hozol valamit a csapatnak, amiben vagy, akkor ingyenes.
-És mindegy mit? -bólintott- Na akkor melyik csapatban vagyok? -kérdeztem mosolyogva, mire elhalkította a zenét és figyelmet kért.
-Na emberek, itt van egy újabb tag, Berta! -mindenki tapsolni és füttyögni kezdett, ami nekem nagyon jól esett.- Most pedig, táncolj nekünk, hogy a csapatok eldöntsék, akarnak-e téged közéjük. -bólintottam, majd kértem zenét. Megszoktam a ritmust, majd mozogtam. Csináltam, ami jött. 2 percen keresztül.- Na rendben. Minden csapat kap 5 percet, amíg eldönthetik közösen, mit válaszolnak. Köszönjük Berta, ügyes voltál. -átkarolta a vállam, és elvitt a saját csapatához. Ott mindenképp befogadnak, mivel ő hozott ide. Az 5 perc letelt, én meg izgatottan pillantottam körbe. Volt amelyik csapat az emeleten állt, és úgy nézett le, volt aki pedig egészen közel állt hozzánk.
-Akkor most tegye fel annak a csapatnak a kapitánya a kezét, aki szeretné, hogy Berta közéjük tartozzon. -a körülbelül 25 csapatból 23 csapatnak a keze fent volt. Azta. nem gondoltam volna. És így nekem kellett választanom. Megnéztem mindegyiküket, majd végül döntenem kellett. Adam csapata volt a legjobb.
-Adamékhez megyek. -a csapat füttyügve felemelt, majd adtak nekem egyesével puszikat. Összetartó közösség, az biztos. A többiek folytatták a próbát, én pedig az új csoporttal ismerkedtem. Olyan fél 8 körül megcsörrent a telefonom, de alig hallottam meg, ugyanis annyira jóban lettünk, hogy egy folytában csak nevettünk. 6 fiú volt és 6 lány, velem együtt.
-Szia. -vettem fel kicsit befogva a másik fülem.
-Minden oké?
-Persze. Miért ne lenne?
-Fél 8 van! Hol a fenében vagy már azzal az Adammal? -hangja kiakasztott. Aggódott, de mégis mérges volt és ideges.
-Nyugalom, Harry. Jól vagyok. És nem csak vele vagyok.
-Ó, remek! Így most sokkal nyugodtabb vagyok, igazad van.
-Féltékeny vagy? -kicsit huncut mosollyal kérdeztem, mire felnevetett. De kínosan.
-Nem vagyok féltékeny! Csak aggódom... -kicsit meglágyult a hangja, gondolom lenyugodott.
-Nem kell. Jól vagyok, jó helyen és biztonságban hazaérek.
-Rendben. -lecsapta. Mi az, hogy lecsapta? Mit gondolt? Még ő van felháborodva? Kérdő tekintetek meredtek rám.
-Van barátod? -kérdezte Adam.
-Igen. Miért, baj? -kicsit rémültebb voltam a kelleténél.
-Nem, csak... csak tudod.... ugye tudod, hogy nem mesélhetsz neki erről a helyről?
-Persze. Hisz megígértem. -ekkor egy nagy ölelés következett, majd elindultam haza, a nagy veszekedésbe. Remek!