32.fejezet

Sziasztok. Boldog új évet kívánok mindenkinek! Lenne egy kérdésem: szerintetek változtassam meg a kinézetet? Mert sokan mondják, hogy új év, új kinézet, de én nem tudom. Ezért a ti véleményetekre lennék kíváncsi. Kérlek írjátok meg kommentbe, most viszont jó olvasást.:)

                                                                                   ~

*Berta szemszöge*
Amint elváltak ajkaink, nem tudtam mit gondoljak. Csak néztem azokba a szép barna szemekbe, amik reménnyel telve kutattak a szememben. Nem tudtam semmit mondani, pedig szólásra is nyitottam a szám. De nem is kellett, nem hagyott időt. Ismét megcsókolt. Már csak egy ismerős hang szakított minket félbe. Az Ő hangja, amint a nevemet mondja.
-Berta? -a hang irányába pillantottam, és nem hittem a szemeimnek. Ő volt. Könnyes szemekkel. Annyi minden futott végig az agyamon, hogy szinte megszólalni sem voltam képes. De muszáj voltam.
-Harry? -hangom remegett. Remegett, mert boldog voltam, és remegett mert nem értettem, miért történik mindez velem. Arrébb löktem az előttem álló fiút és Harry felé indultam. Tudom, nem volt szép, de ő is tudta, hogy nekem Harry a mindenem. De amint egy lépést közelítettem, elkapta a kezem és visszarántott.
-Berta kérlek ne menj oda. Tudod, hogy csak csalódnál. Ő bárkit megkaphat. Te csak egy lennél a sok közül.
-Nem, Ron. Te még csak nem is ismered, ne ítélkezz. Oda megyek.
-Nem mehetsz oda! Ne vitatkozz velem. Ez a nyálas képű ficsúr nem érdemel meg téged.
-Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak! Semmi közöd hozzá. És amúgy is, ő legalább tesz érte valamit.
-De van közöm hozzá! Az előbb csókoltál meg, kétszer is. Nem mehetsz oda hozzá!
-Nem én csókoltalak meg téged, hanem te engem! És ez akkor sem azt jelenti, hogy dönthetsz helyettem!
-Meg fogod bánni, ha oda mész. -kezdett nagyon elegem lenni ebből a vitából. Nem is ismeri, és még ítélkezik is felette, valamint megmondja, hogy mit tegyek. Na ez már sok! Nyár eleje óta nem láttam Ront, mégis úgy tesz, mintha az övé lennék két csók után, amit ő kényszerített.
-Nem, nem fogom!
-Na jó. Ha máshogy nem megy, hát akkor muszáj vagyok ezt mondani. Vagy én, vagy ő. Válassz! -láttam, hogy Harry már elindult máshova. Nem szóltam Ronnak egy szót sem, csak egy haraggal teli pillantást vetettem felé, majd elrohantam. Az az ember felé, akit a szívem szeret. Akiért dobog minden percben.
-Harry! Harry várj! -hangom hallatán megfordult, szemében némi csillogást láttam, de ugyan úgy futottam felé. Előtte megálltam, kicsit kifújtam magam.- Te mit keresel itt?
-Érted jöttem. De mind hiába. Ki a srác? -hangja kissé remegett, a lényegét a mondatnak jól elkerültem.
-Ron. Az egyik legjobb haverom... volt.
-Szóval szereted... -csak ekkor jöttem rá, hogy mit is mondott az első mondatban. Hihetetlen mekkorát dobbant a szívem a felismerés örömére.
-Várj. Azt mondtad, hogy... értem jöttél? -kerekedett ki a szemem, de emellett egy kisebb mosoly is kiült a számra, alig láthatóan.
-Igen, Berta. Érted jöttem. -a szívem egyre gyorsabban kezdett verni, és csak dadogva tudtam bármit is kimondani.
-De.... de... -egyszerűen hiába tudtam, hogy mit akarok mondani, a szavak mintha megszűntek volna létezni abban a pillanatban a számomra.
-Nincs de. Érted jöttem, mert szeretlek. -összeszedtem magam, és végre minden szót pontosan tudtam, értettem.
-Mi? Azt hittem, hogy utálsz...
-Hát nem érted? Szeretlek, Berta Lenorz! Szeretlek, mindennél jobban! És azt szeretném, ha visszajönnél velem Londonba. -Az emlékek hurrikánként söpörtek végig az agyamon, melyeknek hatására egy akaratlan mosoly kúszott az arcomra. Tudtam, éreztem, hogy vissza kell mennem! De nem lehetett megoldani.
-Harry. Én is szeretlek! Ha tudnád, hogy mióta várok erre a pillanatra. Már az első találkozásunk óta szeretlek. De nem mehetek vissza. Bármennyire is szeretnék, nem tehetem...
-De miért? Gina elhúzott a francba, a srácok és én is nagyon hiányolunk, lakásod lenne, barátaid lennének, a helyet ismered. Mi a baj?
-A suli. Az utolsó évem jön. Nem mehetek vissza. -néhány könny szökött a szemembe. Boldog is voltam, de csalódott is. Végre olyan történt, amire hónapok óta várok, de mégsem élhetek vele. Azt hiszem, ez most a legrosszabb érzés.
-Megoldjuk! Magán tanárt fogadok neked! Bármit megteszek, csak gyere velem vissza. Kérlek, Berta. -nem tudtam mit mondani. Csak megráztam a fejem, és utat engedtem ismét a könnyeimnek.- Ne sírj. Csak kérlek ezt ne! -magához húzott, és olyan szorosan ölelt, ahogy még soha senki. Nem zavarta, hogy a pólója nedves lesz a könnyeimtől, nem zavarta, hogy lehet foltot hagy rajta a sminkem, nem zavarta, hogy az előbb még más csókolt meg. Egyedül csak az zavarta, hogy sírok és nem megyek vissza vele. Csak ez. Kicsit megtöröltem a szemem, de még mindig öleltem. Pár pillanat múlva eltolt magától, eltüntette az utolsó könnycseppet az arcomról, miközben végigsimított rajta az ujjával, egészen az államig. Elidőzött tekintete a számon, majd egy egyszerű mozdulat segítségével magához rántott ismét, de most szánk is találkozott. Az előző csókom megismétlődött, csak egy jobb emberrel, több érzéssel, és igazi szerelemmel.- na vissza jössz velem? -kérdezte, és rákulcsolta a kezét az enyémre. Ebben a pillanatban tovaszállt az összes eddigi bánatom, és azt hiszem boldogabb voltam, mint valaha.
-De te beszélsz anyuval!
-Ez egy igent jelent, ugye? -bólintottam egy nagy mosollyal- Ez az! -megfogta a derekam, és felemelt. Nem értettem mit csinál, de amikor rárakott egy kő falra, már mindent értettem. Egy apró csókot lehelt a számra, majd ő is felült mellém. Fejemet ráhajtottam a vállára, és együtt néztük a Dunát. Nem olyan volt, mint a Temze, de ez is jobb volt a semminél.
-Nem aggódsz, hogy meglátnak a lesi fotósok? -hoztam fel a témát, egy pár perc múlva.
-Nem. Nincs mit titkolnom. -adta meg a legegyszerűbb választ, mire kicsit megkönnyebbültem. Átkarolta a derekam, és ez is bizonyította, hogy nem szégyell. Jól esett, hogy végre egy kicsit én is boldog lehetek.
-Tudod, fel kéne hívnod Louisékat.
-Miért? Időben tudni fogják, hogy végre boldogok vagyunk.
-Nem azért. Aggódnak érted. Tegnap délután óta nem láttak.
-És ezt te honnan tudod?
-Attól még, hogy egyesek nem bíznak bennem, vannak akik igen. És azokkal szokás beszélgetni. -rákacsintottam, ezzel jelezve, hogy úgy is tudja, miről van szó.
-Hééé! Ez nem ér! Én igenis bízom benned. -tette fel a kezét védekezés képp.
-Most már.
-Nem igaz. Régebben is bíztam benned, és régebben is szerettelek, csak akkor még nem tudtam.
-Igen? Mint amikor azt mondtad, hogy nekem nincsenek érzéseim? Meg amikor azt hitted, Niallel kavarok?
-Szerintem az csak féltékenységből volt.
-Akkor mostantól felkészülök, hogy hogyha féltékeny vagy, akkor azt fogod nekem mondani, hogy nincsenek érzéseim. Oké... megjegyeztem, Styles. -bólogattam, amolyan 'én mindent tudni fogok' stílusban.
-Rendben, Lenorz, rendben. Na hívjuk fel Louékat.
-Ne itt. Gyere! -leugrottam, megfogtam a karját, és húzni kezdtem.
-Nyugi, nem versenyzünk. Lassabban. -lassított végre le, amikor majdnem átrohantam egy piros lámpán.- Azért még egyben akarlak látni, amikor odaérünk.

*Louis szemszöge*
-Nincs a szobájában. -ezzel a mondattal rohant le Niall a lépcsőn, még reggel. Azóta már néztük a kertben, az utcán, újságban sincs, sehol sincs. Csak arra tudok gondolni, hogy megint valami butaságot csinált. Nagyon aggódom. Amikor ideges akkor mindig elmegy, de este már visszajön. Csak kibulizza magát és ennyi. De most sehol sincs.
-Emberek én nem bírom! -felálltam a kanapéról és öltözködni kezdtem.
-Lou drágám, mit csinálsz? -vette el a kezemből El a pulcsimat.
-Elmegyek megkeresem. 3 óra van, már itthon kéne lennie. -kivettem Eleanor kezéből a pulcsim, nem is tudom minek veszem fel, de magamra kaptam és kimentem. Még a házunk előtt ellenőriztem, hogy a telefonom nálam van-e, majd Harry kedvenc helyei felé vettem az irányt. Néztem a parkban, Eleanorék házában, a kedvenc fagyizójában, az erdőben, de legutoljára a kedvenc klubját hagytam. Mindenhova taxival  mentem, most is beszálltam egybe, bemondtam a címet és vártam, hogy odaérjek. Adtam pénzt mielőtt kiszálltam, nem tudom mennyit, nem érdekelt.
-A többit tartsa meg. -ezzel a lendülettel becsaptam az ajtót és berohantam. Ilyenkor csak előkészületek és takarítás van, de be lehet menni.- Helló! Josh itt vagy?
-Szia Louis. Minden rendben? -jött elő az ismerős arc a raktárból.
-Este itt volt Harry?
-Nem hiszem, hogy láttam volna.
-Biztosan? Nem volt valami csajjal?
-Nem. Nem volt itt. De megkérdezem Maxet is. -bólintottam és vártam, hogy hozza a híreket. Idegességemben a  telefonomat nyomkodtam, szegény már reccsent is párat. Ha itt sem volt, akkor hol lehet?- Sajnálom Lou, de zártkörű buli volt, biztos nem volt Harry itt.
-Azért köszi. Szia. -kirohantam és már nem tudtam hova menni, így inkább hazamentem. Ha egyik kedvenc helyén sem volt, akkor hova ment és hol van most? Lehet valami drogos bizniszbe került, vagy seggrészegen fekszik egy sikátorban. Fogalmam sincs, hogy hol lehet és mit csinál.- Srácok sehol nem találom.
-Ugyan, biztos nincs semmi baja. Inkább igyál egy teát, most csináltam. -nyomta a kezembe Danielle. Kortyolgattam, és közben a  szemükben próbáltam kutatni. Nem csak én aggódtam. Ők is. Csak ők nem mutatták ki ennyire. Ültünk a nappaliban, már 4 óra lehetett, de még mindig semmi. Aztán rezegni kezdett a zsebemben valami. Hívtak.
-Harry az! -üvöltöttem, mire mindenki körém gyűlt és kihangosítva vettem fel.- Hála Istennek, Harry! Hol a picsában vagy és mit csinálsz? Már mindenhol kerestelek.
-Sziasztok. -köszönt bele a telefonba Berta?! A szemeim elkerekedtek és a többiekre néztem. Ők is így voltak vele. Senki nem értette mi van.
-Berta?! -kérdeztük végül egyszerre.
-Mit keres nálad Harry telefonja? -tette fel az értelmesebb kérdést Liam.
-Nos, ö... hát az úgy volt, hogy.. Harry hogy is volt?
-Hát eljöttem érte Budapestre, megkerestem, megtaláltam, és most szent a béke.
-És akkor most ti...?
-Igen, Niall. Együtt vagyunk. És én is megyek vissza, ha anyával sikerül megbeszélni.
-Végre! -csak úgy kijött a számon, túl boldog voltam. Meg is öleltem Eleanort, és elsuttogtam neki, hogy örülök, hogy ő itt van nekem.
-És akkor mikor jöttök? -tette fel első kérdését Zayn.
-Nem tudom. Még szeretném megnézni ezt a várost, nem sokat láttam belőle.
-Rendben, akkor várunk. De azért igazán szólhattál volna! Tudod már majdnem eret vágtam miattad, Haz.
-Igen? -nézte meg a csuklóm El. Megráztam a fejem és végül még beszéltünk pár szót velük, aztán letettem. Nagyon megkönnyebbültem. Azért is, mert Hazzának semmi baja és azért is, mert Berta vissza fog jönni. Azt hiszem a sok aggódás mellett, ez egy jó nap. Főleg az, ami Eleanorral következett.

*Berta szemszöge*
-Tudod nem gondoltam volna, hogy ennyire aggódik miattam bárki is. -jelentette ki Harry, miután letette a telefont.
-Miért? Én is aggódtam, mikor Louis elmondta, hogy tegnap óta nem láttak.
-Igen? -húzogatta a szemöldökét.
-Igen. Na de miért ne tették volna?
-Mert mostanában nem voltam valami kedves. Mondjuk úgy, hogy szinte minden mondatom bunkó volt.
-De most nem az, és nekem ez a lényeg. -adtam neki egy csókot, majd felálltam a hintából, mert az előbb itt hagyott parkba jöttünk.- Gyere, menjünk haza, 5 óra.
-És?
-És éhes vagyok. Körülbelül dél óta nem ettem. Mindkettőnknek kajára pedig nincs most pénz nálam.
-Oké. De nem fogok zavarni?
-Nem. Csak az unoka tesóim vannak otthon anyával meg... -elcsuklott a hangom, mikor belegondoltam, hogy Andris is feljött velük.
-Meg?
-Andris.
-Az az Andris? Aki miatt sírtál, mikor Ninával csajos napot tartottatok? -bólintottam- Mi a szart keres ő itt?
-Vissza akart kapni. De elküldtem. Megmondtam, hogy mást szeretek. Féltékeny vagy? -incselkedtem vele, mikor megláttam az arc kifejezését.
-Nem. -mondta nekem gyorsan. Talán túl gyorsan is ahhoz, hogy tudjam, féltékeny. Mosolyogtam, megöleltem, majd hazaindultunk. Még anyával beszélni akartam előtte, így előkaptam a mobilom.
-Szia anya. Andris még ott van?
-Szia. Igen, de ki sem mozdult a szobádból.
-A szobámból?! Mi a szart csinál ott?
-Naa, ne beszélj így, ez csúnya. Amúgy nem tudom. Miért?
-Mert vendégünk lesz, aki az én szobámban fog lakni, úgyhogy tüntesd el onnan. -elmagyaráztam neki mindent, belement. Elmentünk Harry cuccaiért, fizetett, majd sietősen haza indultunk mert éhesek voltunk. Amikor a házba beléptünk, csak akkor tűnt fel valami, amit az elmúlt napok fájdalma miatt nem vettem észre. Hol lehet a kutyám? Úgy hiányzik már kicsi Füles. Harryt bemutattam mindenkinek, felvittük a cuccait -örömmel tapasztaltam, hogy Andris már nem volt a szobámban- és lementünk vacsorázni, ugyanis olyan fél 7 körül lehetett már. Aztán volt egy kérdés, ami nagyon zavart már, így az étkezés végén feltettem anyának, persze angolul, hogy Harry is értsen mindent. Szerencsére mindenki jó angolos.
-Anya, hol van Füles? Hiányzik a kis drágám.