30.fejezet

Na itt is vagyok. A Karácsonyi készülődésben nem tudom mennyire lesz időm gondolkodni a következő részen, de mindenképpen kerítek majd rá sort.:) De a lényeg, hogy egy jól megérdemelt, hosszú /szerintem hosszú/ részt hoztam. Most azonban jó olvasást.

                                                                         ~


Amint leszállt a gépem, anyát kerestem a reptéren. Egy ideig bolyongtam, majd sikeresen megláttam, ahogy egy "Üdv újra itthon, Berta!" táblát tart a kezében. Nem vettem sietősre a dolgot, szép lassan megfogtam a csomagjaim és odasétáltam. Nem szívesen jöttem haza, nem szívesen hagytam ott mindent, de muszáj voltam. Már nem volt ott helyem. A háromnegyed órás út után végre otthon voltam, újra. Kipakoltam, befeküdtem az ágyamba és szép lassan elaludtam.

Az utóbbi napok eseménytelenül teltek. Semmihez nem volt kedvem, semmit nem ettem, ittam. Csak feküdtem és aludtam, olvastam, tv-t néztem. Még csak a gépemet sem voltam hajlandó bekapcsolni. Elmenni itthonról, vagy beszélgetni másokkal meg végképp nem volt energiám.
Anya próbálta a jó anya szerepet játszani, több-kevesebb sikerrel. Az életem teljesen megváltozott, a napjaim üresek lettek és érzés nélküliek. Pont, mint mikor anyáék elváltak. Elhagyottnak, becsapottnak és remény vesztettnek éreztem magam akkor is és most is. Nem tudom, hogy ezen hogy fogok túljutni, akkor sem volt könnyű. Az álmom immár szertefoszlott, reményeim nincsenek és a szívem kettészakadt. Ennél rosszabb nem is lehetett volna. Kimondhattam, hogy az életem egy remény vesztett romhalmaz. De erről is csak én tehetek, amiért nem hallgattam másra, csak az önző fejemre és a vak világba indultam.
Ma is csak felkeltem, anya elém tolt egy tálcán ételt, de én eltoltam magamtól. Amikor az ember három napon keresztül nem eszik, mert nem tud, nem bír, akkor egy idő után már nincs is szüksége rá. A szervezetének fontos lenne, de hozzászokik a hiányhoz. Igaz, ezzel csak magának árt, de ha nem megy, akkor nem megy. Tehát eltoltam magamtól a tálcát a takaróm a fejemre húztam és még többet aludtam. Aludtam volna, ha anya nem szakítja félbe a pompás ötletem, miszerint nincs értelme enni, inni.
-Berta ha nem eszel, akkor súlyos következményei lesznek! -parancsolt rám kicsit erőteljesebb hangon.
-Mégis mi? Szoba fogságot adsz? Amint látod, nem érdekelne. -válaszoltam vissza flegma stílusba. Anyának a szeme a csalódottságot és a mérhetetlen fájdalmat tükrözte. Nem kellett kérdeznem, hogy miért vannak ezek. Magamtól is kitaláltam. Csalódott, mert nem ilyennek ismer. Nem olyannak, aki feladja a dolgokat és főleg nem olyannak aki önmagát pusztítja. És fáj neki, hogy segíteni akarna, de én bunkó vagyok vele. Valamint az is, hogy azt látja, hogy makacsságom miatt önmagam építem le.- Sajnálom anya. Nem így akartam. Te csak jót akarsz, nem érdemelted meg. -akkora mosolyra húzta a száját, mint még azóta, hogy itthon vagyok, soha. Újra elém húzta a reggelim, majd bátorítóan letört egy kis darabot a pirítósból és a számhoz nyújtotta. Én megettem azt, majd már magamtól is folytattam az első étkezésem. Elégedett mosoly ült ki anya arcára, majd kisétált a szobából.
Amint végeztem a reggelivel, kikászálódtam az ágyamból, beágyaztam azt, majd szép lassan felöltöztem. Hajamat összefogtam hátul egy laza copfba, egy kis alap sminket felkentem, és végül az előbb kikészített ruhadarabokat felkaptam. Elégedetten néztem végig magamon a tükörben. A fejem a három napnyi alvás után egész tűrhetően mutatott, a fél vállas csíkos pólóm jól mutatta most különösen vékony alakom, valamint a fekete cica nadrág kiemelte a hosszú, vékony lábaim. Megfogtam a tálcát és lesétáltam anyuhoz. Éppen a konyhában sürgött-forgott most is. Elmostam a tálcán lévő cuccokat, eltörölgettem, helyére raktam őket, majd anyához fordultam.
-Anya?
-Igen, kincsem? -kavarta meg a levest, majd felém fordult.
-Köszönöm.
-De mit?
-Hogy nem hagytad, hogy tönkre tegyem magam. Köszönöm.
-Ugyan Berta, ez csak természetes! -rámosolyogtam, majd megöleltem.
-Tudod, mielőtt elmentem, nagyon rosszul viselkedtünk egymással. De amióta visszajöttem, csak azt nézed, hogy miben tudsz, és hol tudsz nekem segíteni. Az összes kívánságom teljesítenéd, és mégis azt érzem, hogy ez csak azért van, mert itt hagytalak. Tudom, nem szép ilyet mondanom, hiszen csak sürögsz forogsz körülöttem, de így érzem. Igaz, hogy amikor nem eszek akkor tényleg látom, hogy törődsz velem, de a nagy részét csak azért csinálod szerintem, mert nem akarod, hogy megint elmenjek. És... -mondtam volna tovább a monológom, amiből amúgy nagyon jól jött volna ki anyu, de nem hagyta.
-Hogy mondhatsz ilyet?! Én tényleg szívesen segítek neked! És nem csak azért csinálom, hogy ne hagyj itt többet, hanem mert szeretlek, Berta! Mit kéne még csinálnom, hogy így érezd? Csak mondd és megteszem! -könyörgött, mintha lenne miért. Pont eleget mutatott nekem az elmúlt pár napban, amiből ismét visszanyerte a szeretetem és tiszteletem.
-Befejezhetem? -bólintott- És ez is csak azt mutatja, hogy fontos vagyok neked, és nem szeretnéd, ha távol lennék tőled. Valamint, hogy te mindig mellettem állsz, bármilyen is a kapcsolatunk. És ezt köszönöm neked. -mosolyra húzódott a szája, amit én is egy mosollyal nyugtáztam. Majd szép lassan láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe, aztán pedig kövér cseppek formájában legördülnek az arcán. Megöleltem, és ezáltal veszélyt láttam a háta mögött.
-Anya! Vész helyzet! Vigyázz, ki fog futni a leves! -megfordult és szép lassan lejjebb vette rajta a lángot és megkavarta. Leültem a nappaliba, a tv elé, és bekapcsoltam. Annyira hozzá voltam már szokva az angol csatornákhoz, most akaratlanul is arra kapcsoltam. Amint megláttam, hogy a fiúkról beszélnek, rögtön át is kacsoltam, mielőtt még sírni kezdtem volna.
Ebéd után anyával beszélgettünk. Elmondta, hogy szólt az unoka tesóméknak, hogy újra itthon vagyok, úgyhogy majd valamikor jönni fognak, valamint, hogy semmi érdekes nem történt amíg nem voltam. Olyan 4 óra körül csengettek. Anya nyitott ajtót, és amikor meghallottam a hangokat, rögtön felismertem. Az unoka testvéreim voltak, és.... és Andris. Na mindenkire számítottam, csak Rá nem! Nagy mosollyal köszöntöttem rég látott rokonaim, majd kicsit kínosan álltam meg Andris előtt. Fogalmam sincs, hogy mit kéne csináljak vele. Szakítottunk, én tovább léptem, mást szeretek. A kérdés, hogy ő is így van-e ezzel? Mit kéne ilyenkor tennem? Majd gondolkodás nélkül átöleltem. Ennél többre nem voltam képes, hiába szerettem őt még akkor is, volt még valaki, akit ennél sokkal jobban szerettem. Igaz tudtam, hogy ő már soha nem lesz az enyém és én sem az övé, de én Őt szerettem. Harryt. Felmentünk a szobámba és leültünk az ágyamra.
-Na mesélj, pici! Milyen volt? Mi történt? -kérdezősködött Laci.
-Ne hívj picinek. Amúgy jó volt. Kivéve a vége, de amúgy szuper.
-Hát gondoltuk, hogy a vége nem volt jó, mivel azért jöttél haza, mert valami rossz történt. Valami olyat mondott anyukád, hogy pár napja nem is eszel, csak alszol, semmihez nincs kedved, ilyesmik. Szóval, mi történt? -faggatott tovább Kinga.
-Hát, igazából, ez úgy történt... -majd elkezdtem nekik elmesélni mindent. Már a közepe fele szipogtam, alig tudtam visszatartani a könnyeim. Arra a sok szép emlékre visszagondolni fájdalmasabb volt, mint hittem. Mire a végére értem, már nem bírtam. Ahol legördültek a könnycseppek, mindenhol égett utána az arcom. Égetett a fájdalom, mind kívül, mind belül.- Az egész az én hibám volt.
-Dehogyis! -ölelgetett át Kinga.- Ha igazán fontos vagy neki, úgy is keresni fog. Hidd el!
-Hívott vagy üzent már? -találkozott a tekintetem Andriséval. Tele volt fájdalommal és kétséggel a szeme, hangja pedig remegett.
-Nem tudom. Kikapcsoltam a telefonomat is. -előkaptam gyorsan, bekapcsoltam, és szembesülnöm kellett a való igazsággal. Csak Louisnak vagyok fontos, csak ő keresett.
-Csak Louis?! Csak Louis volt képes értem érdeklődni? -üvöltöztem a telefonommal(?). A könnyek egyre csak gyűltek és gyűltek a szememben, mint egy kitörni próbáló vulkánban. Szemem nem bírta tartani őket, így utat engedve ezzel nekik az arcomra. Nekidőltem Kingának, aki csak nyugtatás képpen simogatta a hátam. Egy pillanatra belepillantottam Andris szemébe, amiben megkönnyebülést láttam. Azt hiszem ekkor csalódtam benne a legnagyobbat.
-És mondd Berta, beszélhetnénk négy szemközt? -fogta meg a kezem végül az a srác, akiben életemben a legnagyobbat csalódtam, éppen az elmúlt pillanatban. Bólintottam, majd a többiek felálltak és kimentek.
-Hallgatlak. -töröltem le végül a könnyeim.
-Tudod. Nekem azóta sincs barátnőm, hogy elmentél. Én megmondtam, hogy várni fogok rád. Tudtam, hogy lesz neked ott valaki, akit szeretni fogsz, de azt is tudtam, hogy haza fogsz jönni. Szóval, lenne egy kérdésem.
-Andris várj. Miért voltál te ebben ennyire biztos? Ennyire biztos abban, hogy hazajövök? És ha nem mentem volna a saját fejem után, hanem Harryre hallgattam volna? Akkor most nem lennék itthon...
-Biztos voltam benne, mert bíztam benne, hogy a sors nem engedi, hogy olyat szeressek, aki nem lehet az enyém. Tehát van egy kérdésem.
-Igen? -kérdeztem kíváncsian, bár tudtam, hogy mi fog következni.
-Szeretlek, még mindig, Berta. És lennél újra a barátnőm? -megfogta a kezem, megszorította bíztatás képp, majd csillogó szemeivel mélyen a szemembe nézett.
-Andris.. én.... Sajnálom, de én Harryt szeretem, és hiába tudja az eszem, hogy nem lesz az enyém, a szívem mégis majd meg szakad érte, és nem akarlak téged hamis érzések közé vinni. Sajnálom, de nem lehet. Én is szeretlek, de nem annyira, mint azt kéne. Sajnálom... -könnyek zápora hullott szeméből, ezáltal lassan az enyémből is. Megszorítottam a kezét, megöleltem jó erősen, és csak úgy húztam magamhoz, hogy tudja, szeretem, de mégsem annyira, mint Harryt. Egy aprócska, utolsó csókot leheltem ajkaira, majd kimentem a szobámból.- Sajnálom. -leszaladtam, felkaptam a táskám, kicsaptam a bejárati ajtót, és futottam. Futottam a régen látott környéken, míg nem elértem a kedvenc játszóteremhez, ahova régen mindig ovi után jöttünk. Leültem a hintára, és a táskámban kezdtem el kotorászni. Megtaláltam a mobilom, és ekkor szembesültem vele, hogy nem  csak Louis hívott. Összesen 100 nem fogadott hívásom volt. Igaz, ebből 50 volt Louisé, 20 Eleanoré, 10 Nillé, 10 Liamé, 5 Zayné, 5 pedig Danielleé. Harry nem hívott és ez fájt a legjobban. Visszahívtam Louist, szükségesnek éreztem, hogy beszéljek vele.
-Hál' Istennek, Berta! Azt hittem, vagyis hittük, hogy baj történt! -üdvözölt a telefonban.
-Én is örülök, Louis. Hát igazából baj is történt. 3 napja csak alszom és alszom. Nem is eszek, iszok, semmit nem csinálok. A telefonom is ki volt kapcsolva. Csak ma tudtam összeszedni magam, de az is kudarcba fulladt.
-De mi történt? -hallottam meg Niall hangját is.
-Ki vagyok hangosítva? -lepődtem meg.
-Mégis mit gondoltál? Még szép! -üvöltött Zayn.
-Annyira hiányoztok!
-Te is nekünk, de ne tereld a témát! Mi történt? -hát igen. Csakis Liam tudta levonni azt a következtetést, hogy terelek.
-Aaa. Megjelentek ma az unoka tesómék. Eddig nem is lenne baj, de hozták magukkal a volt pasim is. És miután elmeséltem, hogy mi történt, ő megkérdezte, hogy beszélhetünk-e négy szemközt, én hülye meg belementem, és elmesélte, hogy ő nyár eleje óta ugyan úgy vár rám, mint előtte, meg hogy még mindig szeret, stb.
-És?
-És megkérdezte, hogy lennék-e újra a barátnője?
-Mit mondtál? -hallottam meg Eleanor izgatott hangját. Hiányzott már, hogy mindig ő kérdezi elsőnek, hogy mi van.
-Elmondtam, hogy sajnálom, de én Harryt szeretem. De mondtam neki, hogy őt is szeretem, de valami mégis annyira húz Harryhez, hogy nem tudok tőle elválni, pedig  tudom, hogy kéne. Ezerszer elmondtam, hogy sajnálom, majd megöleltem jó erősen, egy apró, utolsó csókot adtam neki, majd elrohantam. Nem bírtam tovább mellette lenni, már én is sírtam. És most a régi kedvenc játszóteremen ülök egy hintában.
-Nem kellett volna a búcsú csók, de amúgy ügyes vagy, hogy nem keverted bele a hamis érzelmek hálójába. -dicsért meg Niall.
-Köszönöm. De el sem tudjátok hinni, hogy mennyire megváltozott a kapcsolatom anyával. Tökre kedves, meg figyeli minden óhajom, sóhajom. Nagyon durva. És veletek mi érdekes van?
-Hát igazából semmi. Teljesen üresek a napok a pörgésed nélkül. Annyira furcsa. Nem bírjuk megszokni. Ja, és én megmondtam, hogy neked volt igazad, mert azóta is egy folytában eltűnik valamelyikünktől pénz.
-Gina az. Hidd el. Én ismerem az apját, vagy kije az. Vagyis, volt szerencsétlenségem megismerkedni vele. Ő dobott ki Nina házából. És utána nekem el is mondta, hogy mire készülnek a lánnyal. Először nem hittem el, de amikor megláttam, hogy Gina megteszi, rögtön szólni akartam valamelyikőtöknek, csak mindenki részeg volt, Liamet meg nem találtam.
-Én tudom, de Harry nem akarja belátni, hogy csak miattad szedte össze a csajt, és hogy ő lopkod állandóan. Pedig látszik rajta, hogy rohadtul nem boldog, csak a szexre kell neki a kis csaj. És basszus, egy 16 éves lányt kúrogatni kurvára nem jó dolog! -ordított Louis- Bocsánat, kiakadtam.
-Semmi baj, Louis. Amúgy mi van Harryvel? Most is Ginával van, mi?
-Háát, öm... nem tudjuk. Tegnap este Gina kicsit morcosan távozott, majd őt követte Harry is, és azóta nem láttuk egyikőjüket sem.
-Remélem nem csinál semmi butaságot.Viszont nekem most mennem kell, jönnek a kicsik. Majd beszélünk, jó?
-Mindenképpen.
-Szeretlek titeket, sziasztoook!
-Mi is, szia. -lenyomtam, és mikor megfordultam, láttam, hogy tisztes távolságban egy padon ott van Andris. Odasétáltam, leültem és megpróbáltam megnyugtatni szegény síró fiút. Simogattam a hátát, és bár tudtam, hogy nem kéne, de át is öleltem.
-Ne sírj, kérlek.
-Miért ne? Minden okom meg van rá...
-Nem nincs!
-De, de igen! -üvöltött rám a könnyek közül.
-Hidd el nekem, hogy nincs.
-Ja, hogy szerinted az nem elég ok, hogy kikosarazott életem szerelme, akivel amúgy együtt voltam, csak hülye voltam és szakítottam vele, mikor Angliába ment? Szerinted az nem elég, hogy eljöttem Pestre, csakhogy visszaszerezzem azt a lányt, akit a világon a legjobban szeretek?
-Nem, nem elég, mert én nem érek ennyit.
-De nekem igen! És bármennyire hülyén fog ez hangzani, de elmondom. Hülye vagy, hogy Harryre vársz! Ő sosem szeretett téged annyira, mint én! Ő sosem fog már többet keresni. Ha érdekelnéd, már keresett volna...
-De ne sírj miattam. Sokkal jobbat érdemelsz nálam. Nálam, aki egy világsztárba szerelmes és várja, hogy majd az ő "hercege" legyen, pedig tudja, hogy nem lesz. Ennél te sokkal jobbat érdemelsz. Te egy olyan fiú vagy, akit mostanság a lányok akarnak, mert nagyon kevés ilyen van, mint Te. Egy szeretetre méltó ember vagy. Kérlek ne pazarold a szereteted rám, aki egy szeretetre nem méltó ember.
-De nekem méltó vagy. Mert szeretlek! És ez ellen nem tudok tenni...
-Látod?! Most pontosan ugyan azt érezzük. Csak két más ember iránt. Te így vagy velem, én pedig így vagyok Harryvel. Szeretem, és ez ellen nem tudok mit tenni. De hidd el, téged is szeretlek. De valami megmagyarázhatatlan érzelem köt Harryhez. Úgyhogy ne sírj, mert én sem sírok. Na gyere, menjünk. -felálltam, kezemet felé nyújtottam, de ő nem kapaszkodott bele. Ő nem akart jönni.- Akkor megyek egyedül. -elindultam. Így már semmi kedvem nem volt hazamenni, ezáltal elmentem inkább a Duna partra. Míg ott sétáltam, azon gondolkoztam, hogy hogy lehettem akkora hülye, hogy nem hallgattam másra? Miért nem próbáltam meg tenni azért, hogy Harry az enyém legyen? Annyi kérdésem volt, hogy miért nem úgy tettem, ahogy most jónak látom? De egyikre sem tudtam válaszolni. Viszont abban biztos voltam, hogy ez az érzés, ami belülről éget, mar, megsebez, megöl, mind azért van, mert nem hallgattam az elején Harrryre, és későn fogtam fel, hogy ennek következtében elveszítem őt.
Pár órája már ott ülhettem a parton, mikor is úgy döntöttem, hogy kicsit gyalogolok. Sétáltam, sétáltam, és megálltam, amikor egy csapat boldog madarat láttam elrepülni. Lehajoltam egy kőért, és épp dobni készültem az előttem lévő folyóba, mikor valaki óvatosan megfogta a kezem, kivette belőle a követ, és eldobta ő helyettem.. Nem engedett megfordulni. Végigsimított a karomon, kirázott a hideg a puha érintésétől, majd egy gyors lendülettel megfordított és abban a pillanatban meg is csókolt. Olyan vad, olyan vággyal teli csók volt amilyet még nem tapasztaltam. Mintha életében először csókolt volna meg valakit, akit igazán szeretett. Ajkai csak úgy falták az enyémeket, nyelve pedig ott ficánkolt a számban. Azt hittem az előbb vigasztalt fiú az és, hogy nem jól tettem, hogy engedtem neki, de mikor elváltak ajkaink, és megláttam, hogy ki az, azt hittem, hogy elájulok.