29.fejezet

Na ismét itt. sajnálom, hogy ilyen későn -megint- csak tudjátok félév. Nagyon sajnálom. De itt is van az új rész, remélem tetszeni fog.:) Jó olvasást. Kommentekért nem harapok.;) Ésa következő rész nem tudom, hogy mikorra várható. Itt az askom, ha kérdezni akartok, kérdezzetek: Ask.fm. És itt van a twitterem és facebookom is.:) Twitter , Facebook .:D


                                                                             ~


-Hova a picsába tűnt a pénzem? -ekkor rám kapta a fejét, én pedig értetlenül meredtem rá. Azt hittem, hogy annál rosszabb már nem is lehet, mint hogy olyanokat mond rólam, ami nem is igaz, de be kellett lássam, hogy tévedtem.- Tudom, hogy te voltál. Add vissza!
-Mi?! Nem! Nem én voltam, Harry!
-Akkor mégis ki? Csak te tudtad, hogy nem lesz annyi pénz nálam, mint azelőtt. Ezt te magad mondtad!
-Igen, én mondtam. De én úgy mondtam, hogy Gina fogja kivenni! -odasétáltam, és nem tudtam elhinni, hogy ilyet feltételez rólam.
-Ahha, persze. Ez is csak azért volt, mert féltékeny vagy Ginára. És el akartad innen távolítani. De tudod mit?! Nem jött be, lebuktál kislány!
-De Harry nem én voltam! Esküszöm.
-Esküdözzél máshol! Ahol még kíváncsiak rá... -a könnyek most úgy hullottak az arcomon lefele, mint a záporeső. Niallre fodrítottam a fejem, de ő is csak állt. A szemében pedig tükröződött a csalódottság. Miért hiszik azt, hogy én voltam? Soha, de soha nem tennék ilyet! Pláne nem Velük. Csak álltam, és néztem felváltva Niallt és Harryt. Megrázták a fejüket, majd Niall hitetlenkedve elsétált. Felszaladtam a cuccomért, magamra kaptam a kabátom és elhagytam a házukat. Sírva buszoztam haza, ha ezek után ők befogadnak még. Otthon ledobtam a cuccom, és felrohantam a szobámba. A könnyeim még mindig folytak. Nem tudtam elhinni. Egyszerűen nem fért a fejembe. Majd szép lassan a könnyek sokasága álomba ringatott.
-Mi?! Biztos, hogy ez nem igaz. -ébredtem fel Eleanor üvöltésére. Szép lassan összeszedtem magam, tudtam, hogy a következő állomása a szobám lesz. Visszaültem az ágyra, és csak bambultam ki a fejemből. És jól sejtettem, már hallottam is, ahogy csörtetnek fel a lépcsőn, majd lenyomja a kilincset.
-Hogy tehetted ezt, Berta? El sem hiszem..
-El, kérlek. Nem én voltam. Higgy nekem!
-Nem tudom, Berta...
-Kérlek. A legjobb barátok vagyunk. Hinned kell nekem! Nem tennék ilyet...
-De csak te tudtál róla.
-Igen, tudtam.
-Látod, még be is ismeri! -vágott közbe Harry- Nehogy elhidd egyetlen szavát sem! Engem is átvert, majd mindenkit. Csak a pénzem kellett ugye, kis cafka?
-Ezt nem tudom elhinni, Berta! Hogy tehettél ilyet?! -Eleanor kiszaladt, követte őt Harry is. Én mégjobban bőgtem, és elkezdtem pakolni a ruháimat és cuccaimat. Ha nem hisznek nekem, és elítélnek, akkor már nincs értelme itt maradnom. Mindenemet a földbe tiporták Harry szavai. Lassan még én is kezdtem elhinni, hogy én voltam. Pedig nem! Az összes aprócska kis reményszikra is elhúnyt. Már soha többet nem leszek képes ennyire szeretni. Mert az önzőségem miatt most odajutottunk, hogy elhagyom Londont. Örökre. A saját önzőségem vezetett a pokolba. Mert túlságosan is szerettem Harryt, és a csapatot. Azt akartam, hogy Hazza csak az enyém legyen. A következményét pedig megkaptam. Két bőröndömet megpakoltam, nem maradt több cuccom, lehúztam őket, átvittem Ninához, majd a kistáskámért és a maradék egy dobozért visszasiettem.
-Te hova mész? -állított meg Dani, kikerekedett szemekkel.
-Haza. -törölgettem a szemem, és felkaptam a dobozt.
-De... de hát miért?
-Mert nekem itt már semmi keresnivalóm. -becsaptam az ajtót, és ezzel az életem azon szakaszát zártam le, amikor az álmaimat éltem. Bementem Ninához, elfoglaltam azt a szobát, amit még a nyár elején kaptam. Ja, mert már mindjárt Augusztus közepe van. Kinyitottam a laptopomat, és keresgéltem, melyik géppel megyek haza. Találtam is egyet, 2 óra múlva indul. Megrendeltem a jegyet és felhívtam anyut.
-Szia anya.
-Szia kicsim. Mi a baj?
-Haza megyek. 2 óra múlva indul a gépem.
-Mi történt?
-Csak annyi, hogy ez többé nem az én világom. -szipogtam, majd kinyomtam a telefont. Lesétáltam a cuccaimmal. Nina pont hazaért.
-Haza megyek, Nina.
-Jaj, drága! Mi történt?
-Ez nem az én világom! Hogy is gondoltam, hogy én majd ide kijövök és semmi gondom nem lesz?! -megöleltem nagynéném, majd megkértem, hogy vigyen ki a reptérre. Inkább ülök egy reptéren, mint hogy azzal törődjek, ami már többé nincs. Az álmom.
Ott ültem, már csak fél óra maradt a gép indulásáig. Elkezdtem vonszolni a csomagjaimat, majd mielőtt még beléptem volna a kapun, utoljára megfordultam és körülnéztem. Megnéztem magamnak jól Londont, hogy soha ne tudjam ezt a helyet elfelejteni. Beadtam a jegyemet és átléptem a kapun, mikor a nevemet ordítozták.
-Berta, Berta! Berta várj!
-Louis! Szia.
-Hallottam, hogy mi történt. Én neked hiszek! Kérlek, ne menj el!
-De ha te vagy az egyetlen, aki nekem hisz? És amúgy sincs már itt keresnivalóm..
-De van! Berta mi szeretünk! -hátramutatott, majd megláttam az egész csapatot. Kivéve Harryt. Tudtam. Tudtam, hogy szeretnek. De ez nekem nem volt elég. Nekem a bizalmuk volt a legfontosabb. De úgy látszik, az csak Louban volt meg.
-Sajnálom. De ez nekem nem elég... A bizalom sokkal fontosabb. És az nincs... -megfordultam, felvettem a csomagokat, majd elsétáltam. A második ellenörző pontnál hátrafordultam, mutattam egy szivet, a kezemet a szívemre helyeztem és mentem tovább. Az életem Londonban végérvényesen is lezárult.
Amint felszállt a gép, már csak az emléke maradthatott meg bennem ennek a csodás helynek. A táskámban kotorásztam, zsebkendő után. Ismét repülőn, ismét sírva, ismét fiú miatt. De a zsebkendő helyett a kezembe inkább egy kiskönyv akadt. Jó alaposan megvizsgáltam a régen látott könyvecskét. Kinyitottam és átlapoztam azt a sok sok oldalt, ami tele volt firkantva az én kézírásommal. A naplóm. A naplóm volt az. Az utolsó oldalon, amibe bejegyzést hagytam, csak ennyi volt írva:

                      " Egy új élet, új város, új álmok. És új emlékek."
 

Pontosan emlékszem, hogy ezt aznap este írtam, mielőtt ide jöttem volna. Amikor még az életem Andrisról, anyának a hisztijeiről és a Directionerségről szólt. Amikor még ez az egész csak egy álomnak tűnt, ami sosem fog megvalósulni. És láss csodát, nem is valósult meg! Ezek után a Directioner énem, egy mélyebb dolog lesz. Különlegesebb érzések kötnek majd ehhez az öt sráchoz, főleg Harryhez. Amit mostmár sosem tudok majd megváltoztatni. Hiába is az a sok mese, hogy az álmok valóra válnak, ha akarjuk. Ez életem egyik legnagyobb tévedése. Ha az én álmom ugyan az, mint máik ötszázezer rajongóé, akkor hogyan is válhatna valóra? Bár az én esetemben egy kis része valóra is vált, de a nagyobb része csak álom marad. Mostmár örökre.