13.fejezet

Na mostmár újra visszatér az 5 komi határ, mert ismét kezd lankadni a lelkesedésem, az iránt, hogy semmi értelme az írásomnak. Amúgy nagyon jól esnek a dicsérő szavak, és az oldalmegjelenítések száma.:) Na nem rizsázok többet, jó olvasást.! :Dx

                                                                                                  ~

Rögtön szóltak anyának, aki hívta a segélyhívót. Egy 10 perc után meg is érkeztek a mentők. Kikérdezték a főbb adatokat: Vércsoport, volt-e már nagyobb baleset esetleg valami fizikai sérülés. Majd mindannyian beszálltunk a mentőbe. Körülbelül 5 perc lehetett míg beértünk, bár nem nagyon tudom. Nem volt időérzékem. Észre sem vettem, hogy már meg is érkeztünk. Nem voltam magamnál. Csak annyit éreztem, hogy nagyon fáj a fejem, alig kapok levegőt és nem nagyon tudok mozogni. Mert ezeket eszméletlenül is éreztem. Nagyon rossz volt.

Andris szemszöge:

-Hogy van doktor úr? -kérdeztem aggodalmasan.

-Nézd kisfiam. Eddig még nem tudunk semmi konkrétat, csak hogy nagyon sok vért vesztett és nagy a nyílt sérülés. Eszméletlen, vagy is hát két lehetőség van: Vagy felébred, vagy kómába esik, ki tudja mennyi időre. Mi csak bizakodni tudunk egyenlőre.

-De csak lehet tudni mennyire komoly?

-Több betegem is van, ne tarts fel kérlek szépen. Ha bármi lényegeset megtudunk, szólunk. Viszlát. -majd kisétált a szobából. Nagyon rossz volt látni, hogy ott fekszik tehetetlenül azon az ágyon és valószinüleg a gépek tartják életben. De nem segíthettem, bármennyire is akartam. Leültem a fotelba ami majdnem az ágya mellett volt és csak bambultam ki az ablakon. Nem akartam elhinni, hogy lehet, hogy meghal. Egyszer csak Laci jön hozzám:

-Hé, haver! Nagyon sajnálom. Nem akartam ennyire belemenni a játékba, de nagyon élveztük. Tudom, hogy dühös vagy, de hidd el nekem is fáj, hogy így kell látnom.

-Nem tesó, ez nem a te hibád. Az enyém. Nem kellett volna megcsókolnom és akkor nem kezdetek el "verekedni". Nagyon szeretnék segíteni, de nem tudok. Ha kellene, még a szívemet is odaadnám neki. -majd nem elsírtam magam, de erős akartam maradni.

-Nem, ez senkinek sem a hibája, rajtam kívül. Én löktem túl nagyot a párnával, miattam esett le. Tudom, mennyire szereted, de szerintem te is tudod, hogy én is legalább annyira szeretem őt mint te.

-Tudom, de ez akkor is szörnyű érzés.

-Gyerekek, ha akartok haza mehettek. Majd én itt maradok. Szólok a barátainak is. Nem tudnátok megadni Gergőnek vagy Ronnak a számát?

-De, én Ronét tudom. Egyik nap beszélgettünk. Itt van, tessék! -odaadtam neki, majd visszaültem. Nem akartam, hogy Ő idejöjjön, de hát neki is annyi joga van itt lennie mint nekem. Körülbelül egy 15 perc alatt itt is volt Ron, Gergő és Tíci is:

-Mi a franc történt? Hogy? Mikor? Hol? -fakadt ki Ron- Nem, nem, nem. Ez nem lehet igaz! -majd leült mellém. Nem fogta rám a dolgot, amin meglepődtem. De azért kicsit jól esett. Gergőnek tátva maradt a szája Tícivel együtt. Ők leültek az anyukája mellé és kérdezgették, hogy mi volt. Egy fél órán belül jött az orvos:

-Sajnálom, de ki kell vizsgálnunk a kislányt. Meg kérném önöket, hogy most fáradjanak haza, mert ez előre láthatólag nagyon sokáig fog tartani. Holnap reggel jöjjenek vissza, addigra meglesznek az eredmények. -miután befejezte, bejött 4 gyakornok és eltolták Bertát. Még mindig iszonyatosan fájt végignézni, de muszáj volt. Mindenki hozzájuk jött, mert reggel mindenki ugyanúgy be akart jönni, remélve, hogy a holnap csodákat hoz.

                                                                                             ~

-Mi? Hogy érti, hogy nincs más választás? És ha belehal?

-Asszonyom. Nyugodjon le kérem szépen. Meg kell műtenünk a lányt, vagy meghal. Nem csak egy üvegszilánk fúródott majdnem az agyát érintő részbe. Ha most csak összevarrjuk, az egy idő után eljutna az agyáig, és ki tudja milyen visszafordíthatatlan károkat okozna. Vagy megműtjük most és csak 20% esélye van a halálra, vagy pedig nem műtjük meg és biztosan lesz valami végzetes következménye. És ott 68% az esélye annak, hogy vénába kerül. Akkor viszont eljut a szívbe, és ebben az esetben biztos a halál. Válasszon. 20% esély vagy 68% esély a halálra. Én a műtétet választanám.

-De nincs valami más választás? Ami elkerüli a műtétes beavatkozást?

-Sajnálom, de nincs. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk a kislánya életének érdekében.

-Jó, rendben. De ha meghal, beperelem! Úgy vigyázzon rá!

-Úgy legyen, hölgyem! Viszont látásra, sziasztok.

-Ezt a beképzelt alakot. 'Válasszon. 20% esély vagy 68% esély a halálra". A 20 nem sokban különbözik a 68-tól. -mormolta nyávogós hangon Berta anyukája miután kiment az orvos. Mikor elvitték a műtőbe, megint haza küldtek. A műtét egy nagyon hosszú beavatkozás volt. Azt hiszem 5 órát vett igénybe, majd telefonáltak, hogy minden rendben ment és valószínű nem sokára felébred a kómából. Még nem mehetünk be hozzá egy pár napig, mert veszélyt jelentenénk a gyógyulásának gyorsaságára, ha új, kinti baktériumokat vinnénk be a kezünkön és azzal simogatnánk meg, vagy ölelgetnénk meg. Úgyhogy csak várunk a hívásra. Nagyon emésztem magam belülről, hogy ez az én hibám, ezért minden egyes nap csak a telefont bámultam. Csak mosdóba és enni mentem el a közeléből. Ha így folytatom, még én is beteg leszek...

Berta szemszöge:

Miután már nem emlékszem a külvilágra és csak a fájdalom él bennem, legalább egy kis élvezet kijár. Mivel ezt a világot Én irányítom, úgy döntöttem, hogy 'elutazom'. Elutazom egy olyan helyre, ahol egy álom válhat valóra egy másik, jó hosszú, fájdalmas álomban. Londonba megyek. Bár igazából csak a képzeletem szerint tudom bejárni London forgalmas utcáit, még is olyan valódinak tűnt. Az a sok ember, aki éli a mindennapi életét és a mászkáló hírességek, akik már nem is újdonságok az ottani embereknek. Ledöbbentem. Soha eddigi életemben nem képzeltem el ilyen szépnek Londont. Majd még nagyobb meglepetésemre a One  Direction jött velem szembe. Bár lehet nem is volt olyan nagy a meglepetés, mert szinte magam terveztem el ezt így. De mielőtt még nagyon megtudtam volna szólalni, a szép barna szemeivel elém állt és nem engedett tovább:

-Hé, kislány! Nem veszélyes itt egyedül? Úgy hallottam még csak most érkeztél.

-Igen, lehet, hogy kéne valaki/valakik aki(k) körbevezetnek, nehogy eltévedjek.

-Gyere, baby! Majd én segítek! -majd kézen fogott és húzott a fiúkhoz.

-Hé hé, Zayn! Nem kéne ennyire nyomulni! Egy ilyen hölggyel kedvesen és finoman kell bánni! -majd jött hozzám és kiszakított Zayn szorító karjából- Harry vagyok, de szerintem ezt te is tudod. -majd megvillantotta nekem azt az igazi belevaló Styles mosolyt- Személyedben kit tisztelhetek meg?

-Ó, minő úriember itt valaki! Amúgy Berta vagyok. Berta Lenorz.

-Szia Berta, én Louis vagyok. Ha nem ismernél! -kacsintott rám.

-Szia, én Liam vagyok. Örülök a találkozásnak.

-Szia, én meg Niall vagyok. Tudom, hogy ezt nem kéne, de... kérdezhetek valamit?

-Persze, Niall. Amit csak akarsz!

-Van nálad szendvics? Kicsit megéheztem, míg keresgéltünk.. -na erre mindenki nevetni kezdett.

-Persze Niall. Én csak is mindig azt hordok a zsebemben. esetleg megkereshetnéd a fülem mögötti kispolcon!

-Na! Én csak megkérdeztem amit szerettem volna. És te azt mondtad bármit kérdezhetek! -durcizott be szegénykém.

-Na jól van! Tudod, hogy csak ugratlak te éhenkórász.-majd megöleltem. Soha nem tűnt még egyik velük álmodott álmom sem ilyen valódinak. Éppen Harry-vel randiztunk, egy pár órával később, mikor valami tönkrement. Kezdett London elhalványulni, Harry pedig eltűnni. Az eddig érzett fájdalmam fel erősült. Az álom világon hirtelen eltűnt, majd egy fekete szobába kötöttem ki, ahol nagyon egyedül voltam. Leültem a sarokba és magamat melengettem. Mintha depressziós lennék. De ez nem volt igaz, csak mindenem nagyon fájt, még jobban mint eddig bármikor és nagyon fáztam. Egyre rosszabbra fordult az állapotom, és ezt éreztem is. Semmit nem hallottam, láttam vagy éreztem. Csak ültem. És minden összeomlott hirtelen. Már csak ülni sem ültem. Zuhantam le a semmibe és nagyon féltem. Nem tudtam mit tegyek, főleg, hogy nem is tudtam semmit csinálni, csak zuhanni.

Andris szemszöge:

-Gyerekek, hívott az orvos, hogy Berta állapota rosszabb lett! Már majd nem felébredt, mikor az agyi aktivitása összeomlott és megzavarodott a szívritmusa is. De mi nem mehetünk be hozzá! -fakadt sírva szegény anyuka. Hirtelenjében én nem is fogtam fel, hogy mi történt. Majd mikor már eljutott a tudatomig, hogy Berta rosszabb helyzetben van, mint volt, összeestem. Itt már nem bírtam. Sírva fakadtam. Fura volt, de Ron vigasztalt meg. Ő nem is volt annyira kiborulva. Én viszont annál inkább...